Bár Katya Petrovszkaja a családtagjai lenyűgöző, elgondolkodtató, és sokszor hihetetlen történetét írta meg, a Talán Eszter mégsem kizárólag családtörténet. Nem csupán egy saját identitását kereső író próbálja betölteni az emlékezeten tátongó lyukakat, és kirakózik ősei életével valahol félúton a regény és az irodalmi riport műfaja között. A személyes emlékezet kihat egy egész közösségre, sőt még a történelem alakulását is befolyásolja. Petrovszkajával Jakub Ehrenberger beszélgetett zsidó örökségről, a kosznojazicsnijről és arról, hogy mennyire orosz Vlagyimir Putyin. A beszélgetést Veress Dóra fordította.

A Talán Eszter olyan történetek gyűjteménye, amelyek az ön családjáról szólnak. Nem hagyományos értelemben vett regény, sokkal inkább a családi gyökerek keresésének magával ragadó leírása. Mikor kezdett el érdeklődni a családja története iránt? Volt valami kiváltó ok, ami erre a keresésre ösztönözte?

Azt gondolom, az embereket egész életükben foglalkoztatja a családjuk története, főleg, ha ez a történet érdekes. Ha aztán egyszer elkezdünk írni róla, az tulajdonképpen már nem is egy nagy lépés. Én viszont szinte kínosnak éreztem, hogy a családról írjak. Soha nem tekintettem központi kérdésnek a családot, bár hihetetlenül függtem tőle. Nem is vagyok biztos abban, hogy a család adott okot az írásra, bár akkoriban valóban kerestem a témát. Éveken át dolgoztam irodalmárként, és aztán egyszer csak felhagytam ezzel; habár tanulmányaimat nagyszerű professzoroknál végeztem, életstratégiával egyáltalán nem rendelkeztem. Normál esetben megfigyelhető egyfajta logika az ember életében, de nálam minden összekuszálódott: egyszerre több kisebb feladatom is volt, kultúra itt, fesztivál ott, és mindez együttvéve sajnos nem képezett egy igazán nagy dimenziót, vagy inkább folytonosságot. A véletlen is közrejátszott abban, hogy valahogyan ösztönösen megéreztem, hogy a szüleim kis története, amit mindig is csodáltam, összekapcsolódik a nagy kortörténettel. Hét, sőt még sokkal több teljesen eltérő ötletem is volt másfajta témákhoz. Ennek egészen különféle okai vannak. Németországba azért is mentem, mert lenyűgözött, hogy a németek milyen normálisan értelmezik a háborút. 1999-ben a háborús Moszkvát hagytam el – ezen az általános hangulatot, a hatalom retorikáját, az atmoszférát értem –, és rögtön beleszerettem Berlinbe. Akkoriban azt hittem, hogy mindent tudok a háborúról és a békéről. Ám semmit nem tudtam. Ott álltam Berlinben, és azt gondoltam: Istenem, ez a béke. Mindabból, hogy új helyen élek, de még magamban hordozom a régi szenvedéseket és veszteségeket, emellett itt ez a lebilincselő családtörténet, és nem utolsósorban az irodalomtudományi tanulmányok, a romantikus irodalom és a zarándoklatok iránti vonzalmam, lassanként minden összeállt. Nem túlzás, ha azt mondom, mindazt, amit a magam számára elveszettnek hittem, a könyvemben bámulatos módon újra megtaláltam. De ezt csak akkor értettem meg, amikor már minden elkészült.

Mikor fordult át ez egy könyv koncepciójává? Volt egy pont, amikor azt gondolta, hogy neki kell fognia az írásnak?

Ez sokkal egyszerűbben és talán pragmatikusabban történt, mint gondolnák. Korábban írtam egy kis történetet az Odessa Transfer című kötetbe egy nagy oroszországi ifjúsági központról – egykori úttörőtáborról –, valamint a szovjet és poszt-szovjet gyermekkultúráról. A Suhrkamp Kiadó szerkesztője, aki hihetetlenül sokat tesz a kelet-európai projektért, és akinek köszönhetően már számos könyvet lefordítottak, feltette a kérdést, hogy mihez szeretnék kezdeni. Elmeséltem neki mindent, amit érdekelt, többek között néhány családi történetet is. Azt válaszolta: rendben, próbáljuk meg. Ha írsz ötven jó oldalt, megmutatom a kiadóban. Írtam, elnyertem a kiadó tetszését, és szerződést ajánlottaknekem. Az eredeti koncepcióból nem sok maradt meg. Ugyanis kezdettől fogva kerestem: egy műfajt, a család nyomait, egy nyelvet… Igaz, elhatároztuk, hogy németül fogok írni, az én nézőpontomból azonban egy darabig nem volt teljesen egyértelmű, hogy csak egy nyelv mellett döntsek. Sőt, bizonyos részeket mindkét nyelven megírtam. Hihetetlenül nehéz volt németül írni. Mindig együtt írtam egy barátnőmmel; hússzor, talán még ötvenszer is átfogalmaztuk a szövegeket, hogy minden a helyére kerüljön. A Google-t szinte megszállottként használtam. Szinonimaszótárakat néztem át, minden lehetőséget kipróbáltam. A munka során sok ötlet merült fel, ezek később módosultak. Például össze akartunk állítani egy szójegyzéket a lefordíthatatlan kifejezésekből és a kulturális összefüggésekből. Azt gondoltam, fogom a különböző figurákat, és felcímkézem a köztük lévő tükröződéseket és viszonyokat. Az utazások és az írás folyamán aztán kialakult egy narratíva, amelyben a szereplők alkalmat adtak a megfigyelésre. Már nem az volt a kérdés, hogy mi történt annak idején, hanem hogy mit látunk ma, és hogyan tekintünk arra. Már nem csupán családról, háborús fogságról és holokausztról volt szó, hanem az akkor és a ma közötti összekapcsolódásról. Hogyan születik az emlék? Milyen hatalmam van fölötte? Ezekből a gondolatokból kiindulva egy teljes könyv jött létre, amely olyan nyelven íródott, amit az írás során magam is tanultam, mivel az egyetemen nem foglalkoztam némettel. Eszeveszett munka volt, aminek öt évet szenteltem, és a nagy visszhang, ami követte, még ma is szinte felfoghatatlan számomra.

Az említett nehézségek ellenére a könyv nyelvéül a németet választotta. Milyen lehetőségek nyíltak azáltal, hogy nem az anyanyelvén írt?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Jakub Ehrenberger, Könyves.blog.hu, 2015. dec. 1.