Markáns, szűkszavúra vett novellák. Van olyan is, hogy elsőre nem is érted, fut a képsorozat, és nagyon kell figyelned, hogy eljuss a lényegig.

Persze érted. Apának hiányzol. Ember szörföl a pornóban, az egyik filmen egyszer csak a lányával találkozik. Már a szitu is hátborzongató: mit tud csinálni? A feleségének se mondja el, a lány vasárnaponként náluk ebédel, a dolgot senki sem teszi szóvá, majd a lány eltűnik. A többi a sorok közé van zárva, nincs elmesélve, vagyis a sztori „szövegalatti” hányada az értő képzeletre van bízva. Arra, amit a mai képkultúra sorvaszt bennünk – mert azon babrál, hogy ne kelljen továbbgondolni, magunkra vonatkoztatni, egyáltalán, beleélni magunkat abba, amit olvasol. Darvasi e befogadói elbutulást visszafordítja: itt észbe kapunk.

Ez a módszer telitalálat: mennyivel többet mond el ez az információdeficites elbeszélőforma, mintha mindent elmesélne. Mert a szavak takarják a lényeget, a „kihagyás” látni engedi, mi az, ami fáj.

Mit tudunk a gyerekeinkről? Szinte semmit, egy idő után két külön idő-térben érintkezünk. Ők szófukarok – mit is mesélnének, ez egy más világ, a „fater” egy szót sem értene, még képes lenne kommentelni, naneee. A szülők meg nem tudják áttörni a „más világ” falait. Ebben a pornós novellában a „fater” imádja a lányát, csak nincs lehetősége, tehetsége, trükkje, hogy szeretetét valahogy ölelő karokba vagy mibe tudná zárni. Igaz, szavai sincsenek. Bár vasárnaponként beszélnek egymással, még sincs köztük élő kapcsolat. Csak telefon. Meg süket csend.

*

Öregek, halódnak. Az elbeszélések többségében ők támolyognak. Rémes világ. Ki figyel oda? Ma ilyesmire nincs idő. És ha van, még rosszabb: nem lehet a halálba elkísérni szeretteinket. Kegyetlen képsorok, a lerázás és gondoskodás senki földjén. Darvasi azonban több perspektívából tudja láttatni az életüket. Mondjuk például a Smink címűben: az öregasszony már nem érzékeli a jelent, lánya meg vigasztalásul összevásárol egy rahedli szépészeti cuccot. Abszurd a játszma: nemcsak a haldokló rémes, aki ápolja – ha van ilyen – maga is eltéved, itt például képes azt képzelni, hogy az öreglány még felismeri ezeket drága holmikat, netán jobb kedvre derül. Ketten játsszák, mindketten eltorzulnak: kétségbeejtő következtetés.

Bűbájos a betörő és az öreg találkozása. (Élmunka) A rosszember kifigyeli, mikor mennek el a lakók: ha üres a lakás, van idő dolgozni. Ám valamiért egyszer csak előkerül egy öreg. Pénz sehol, viszont egy kupac, szocializmusban kapott plecsnije van. („Kommunista voltál?…”) A betörő fenyeget, már-már leüti az öreget, mire az szerez ötezer forintot és arra kéri a rosszembert, maradjon még és beszélgessenek.

Hát, ez nagyon meg van mondva. Életünk tragédiája a beszélgetés eltűnése: kinek van erre ideje, meg aztán gyanakszunk is, nem adjuk ki magunkat, bezárkózunk, ki-ki a maga ketrecébe és legfeljebb köszönés van. Ha van. Különben is, ezek az öreg emberek – a novellák többsége róluk szól – nem beszélnek, tán magukkal se.

Ebben a világában hamar ütnek az emberek. Vagy épp gyilkolni akarnak. (Takarítónőm, akit Elenának hívtak.) A beszélő nagyon szeretné megölni a takarítónőt. Csak úgy, nem tudni miért, pedig tudja, hogy ez beteges szenvedély, még orvoshoz is megy ezzel a tikkel. Mikor már azt hiszed, elmúlik róla ez a köd – puff és gyilkol. Action gratuite, vagy mi?

Darvasi mesterien alkalmazza a csattanó nélküli novellaszerkesztést. Mesél egy történetet – közben is nagyon kell figyelni, nincs magyarázó rész – aztán egyszer csak vége. A „vég” nem világítja meg a történet elejét, lényegét, nem hordoz valami üzenetfélét. (Felejtsd el ezt a szót, ilyen nincs…) Ha a történetnek van meghökkentő vége, arra csak utal. (Az Apa hazajön címűben az öreget rendszeresen talicskán viszi haza fia, aztán egyszer csak jön a hír: vérben úszik a kocsma, ki vert agyon kit? Mi, olvasók nem láthatjuk, mi történt, senki se láthatja, csak sejteni lehet. A „miértekről” nincs is szó.) Ki van ez találva: az életben sincsenek poénok, vagy ha vannak – az élet a legjobb író – azok nem poénok, mert szörnyűek.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Almási Miklós, Art7.hu, 2016. febr. 10.