Magvető Kiadó

Mindig elfelejtjük, hogy van valami, ami a nemzeti színeknél fontosabb – állítja Danyi Zoltán, aki szerint egy háború nem akkor fejeződik be, amikor abbahagyják az erőszakot, hanem akkor, amikor el tudjuk temetni a halottakat. A dögeltakarító című, nemrég Mészöly Miklós-díjat nyert regény szerzőjével beszélgettünk identitásról, újrakezdésről, nemzeti érzésekről.

hvg.hu: A könyvből úgy tűnik, mintha a háború előtti jugoszláv identitás teljesen problémamentes lett volna. Erről milyen emlékei vannak?

Danyi Zoltán: Ha az identitásról kérdeznek, akkor úgy érzem, a legjobb lenne sírni. Vagy fél Európát kiirtani.

hvg.hu: A dögeltakarító főhőse azt mondja, hogy „nem lehet már ölni se”.

D. Z.: Miközben a 6-os villamossal jöttem át a Margit hídon, néztem ezt a szép várost, és eszembe jutott, amit József Attila mond, hogy fel kellene gyújtani Budapestet; de éppen akkor, amikor ez a mondat eszembe jutott, a Margit hídi megállóban felszállt a villamosra egy hosszú hajú lány, leült velem szemben, és a lemenő nap ferdén a szemébe sütött – és ennek a lánynak a szemei olyan gyönyörűen ragyogtak abban a különös alkonyatban, hogy azt mondtam magamban, József Attila menjen a fenébe, nem gyújtunk fel semmit. Ezért tévesek a háborúink: mindig elfelejtjük, hogy van valami, ami a nemzeti színeknél fontosabb.

hvg.hu: És az nem lehet megoldás, hogy a kizárólagos identitás helyett olyan mozaikokból rakjuk össze magunkat, mint például a Bazooka rágógumi, ami a könyvben is szerepel? Ezek a mozaikok nem sérthetik mások identitását, és nem kizárólagosak.

D. Z.: Az ember mindig mozaikokból áll össze, akkor is, ha egyik vagy másik mozaikkockát óriásira nagyítja, és azzal akarja azonosítani magát. Egyébként a Bazooka sem olyan ártatlan, mint gondolnánk: ezt a rágót a második világháború vége felé kezdtek el gyártani New Yorkban, és csak azért csomagolták nemzeti színű, kék-fehér-piros papírba, hogy ezzel is az amerikai patriotizmust hirdessék. A kék-fehér-piros a jugoszlávoknak szintén megfelelt, úgyhogy később megvették a gyártási engedélyt, és a 70-es, 80-as években minden jugoszláv gyerek ezt a gumit rágta, de a háború kitörése után már csak a horvát gyerekek rághatták, ugyanis hozzájuk került a licenc, nekünk pedig nem volt többé Bazookánk, mint ahogy sok minden másunk sem. Ez a rágó, vagy legalábbis ennek a jugoszláv változata, olyan kemény volt, mint a kavics, elsőre nem is lehetett átharapni, de a kitartó csócsálástól hamar felpuhult, azután viszont túl puha lett, pépes és nyúlós, de így legalább jó nagyra fel lehetett fújni, és nagyot pukkant. Lehet, hogy ezért hívták bazukának, mert nagyot pukkant, de mi nem bazukának, hanem „bazókának” mondtuk.

Tulajdonképpen igaza van, ez a rágó volt az egyik mozaikkockája az identitásunknak, és én nem bánnám, ha most is ilyen mozaikokból raknánk össze magunkat. A regény egyik fejezetében egyébként a főhős szintén egy mozaikképen dolgozik: egy szerb üzletember azzal bízza meg, hogy rakjon ki neki mozaikkövekből egy hatalmas szerb címert a spliti villájában. Ez a jelenet sok mindent elmond az úgynevezett identitásunkról, a villa ugyanis a horvátoknál épül, a megbízó egy krajinai származású szerb, a mozaikot egy újvidéki magyar rakja ki, a kavicsokat pedig Budapestről szállítják Splitbe. Így áll össze a „kurva nagy” szerb címer. Ez az újvidéki magyar azután a saját történetét is megpróbálja ilyen mozaikelemekből összerakni, de nem nagyon sikerül neki. Csak a könyv vége felé, amikor lényegében túl van már mindenen, és ott áll csupaszon, szemben a tengerrel, csak akkor érzi úgy, hogy ez végre egy olyan pillanat, aminek tényleg köze van az életéhez.

D. Z.: Igen, erről mondtam egyszer, hogy ez egy nyelvi csapdahelyzet, és valószínűleg az is. Nincs ilyen, hogy horvát tenger, mint ahogy nincsenek bosnyák hegyek, szerb erdők és magyar földek sem. Ezeket a szavakat legfeljebb jelzőkként lenne szabad használnunk, de mi nem jelzőkként, hanem kőkemény állításokként használjuk őket – olyan állításokként, amelyek nem tűrnek meg más állításokat maguk mellett. Ez a gond velük.

hvg.hu: Olyan nincs, hogy az áldozatok, a megalázottak identitása? Ez megóvna mindenkit a „melyik oldal” kérdésétől is, hiszen áldozatok minden oldalon vannak.

D. Z.: A megalázottak identitása – ez jól hangzik, de nem hiszem, hogy sokan tudnának azonosulni vele. Másrészt, nem vagyok biztos benne, hogy ez kifelé vezetne a háborúból, mivelhogy az áldozatok bosszút akarnak, vagy ha a bosszú nem lehetséges, akkor igazságot akarnak, igazság viszont nincsen, tudjuk, hogy nincsen, mert több százezer embert megöltek, több tízezer nőt megerőszakoltak, jogerős ítélet viszont száz vagy kétszáz esetben született. És az igazságtalanság megint csak haraghoz, fájdalomhoz és gyűlölethez vezet, nem pedig kiengesztelődéshez, és ha nem tudjuk megbocsátani a bűntetteken túl az igazságtalanságot is, akkor megint csak sírni és ölni fogunk.

hvg.hu: Egy 2012-es blogbejegyzésében írta, hogy amikor horvát–szerb meccs van a kézilabda-bajnokságban, a szemközti lakó minden gólnál kirohan a teraszra, és lead egy sorozatot a géppisztolyával. Ebből nekem úgy tűnt, hogy soha nem lehet lezárni ezeket a konfliktusokat, sose lesz megbékélés.