Mindenhol jobb, mint otthon – az egyéni, családi, közösségi és társadalmi szintű széttagolódás tartós válságállapotában. A regény fokozottan szubjektív szövegterei egy olyan alanyi jogon felpörgetett káosz zárlati stádiumát fogják közre, amely az emberi lét végső elviselhetőségi fokának több évtizedes kiterjesztéseként íródik meg. Sirbik Attila regényében pedig ezáltal egy olyan világ tárul elénk, amelyben az önromboló életforma a legtökéletesebb szinkronban van azzal a világgal, amely kitermelte. Mindeközben maga a szövegvilág egy olyan társadalomtörténeti alapállás kinagyítása, amelynek tömegpatológiai töltése meghaladja az ésszerű feltevések mentén való felfogás minden lehetőségét, felépítve egy olyan regénystruktúrát, amelynek elbeszélői stratégiája egy életstílussá normalizálódott kollektív delírium törmelékét dokumentálja határokon, városokon, emberéleteken és erotikus vágyálmokon innen és túl. A narratívában összefolyó elbeszélő részek, párbeszédek és levelek ezen elvetélt korosztály évtizedeken át húzódó előre és hátra utaló, de gondosan lekottázott tudatalatti zajai, amelyek még egy magasabb szinten sem hajlandók meghaladni azt a kaotikus tudatállapotot, amelyben megfogantak. Az életstádiumokat lazán követő szövegkompozíció viszont helyenként nem olyan következetes, mint azt az érzelmi és emlékezeti feszültség teljességében megkövetelné, így bár erre a szándékolt strukturálatlanságra kevesebb figyelmet fordít a kötet közepén, elbeszélői sajátságként mégis meghatározó jegye marad a kötetnek.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Roginer Oszkár, Szifonline.hu , 2016. okt. 12.