„… ott lehetünk a magyar irodalom nagy pillanatainak megszületésénél, s olyan közelségből szemlélhetjük, amelyet a »száraz« irodalomtörténet soha nem enged” – summázza véleményét Szilasi László Amíg másokkal voltunk című kisregény-hármasáról Laik Eszter.

„Három költő kisregénye” – mondja a fülszöveg Szilasi László új kötetéről, amely három, önmagában is lenyűgözően míves kidolgozottságú mozaikból illeszti össze a nagy egész koncepcióját. A triptichon-szerkezet könnyen megnyitja az utat a szakrális asszociációkhoz, akár a szárnyas oltárokra, akár a hármas osztatú templomi üvegablakokra gondolunk, ahol a részek teremtik meg a teljesség mítoszát. Szilasi a lélek és a vágyak formálódása által sugallja valamiféle felsőbb akarat működését, ha tetszik, a sors hatalmát, amely így vagy úgy, de érvényre jut hősei életében. Az univerzum kerekségét idézi meg egyébként a remek érzékkel választott borítógrafika is – némi nyomozással sikerült rátalálni Gilbert Austinra, aki a 19. század elején jelentette meg illusztrált retorikai tankönyvét, s a borítóra emelt rajza az emberközpontú világegyetem szimbóluma is lehetne. Ez a perspektíva köszön vissza a kisregényekben, amelyek hősei, Mihály, Móric és György szüntelen önnön helyüket próbálják pozícionálni a világban, hogy a megtalálják a nekik rendelt középpontot.

Kulcsfontosságú, hogy a három kisregényben egyszer sem szerepel Babits, Jókai és Bessenyei vezetékneve: nem életrajzokat olvasunk ugyanis, hanem az életút egy-egy korai szakaszának lecsapódását a lélekben, reflexióit az elmében. Ehhez különleges elbeszélői módot talált a szerző: bár formailag egy narrátor beszéli el az eseményeket, a szövegek mégis belső monológokhoz hasonlóan szólalnak meg, szinte beköltözünk Mihály, Móric és György gondolataiba. Naplószerű bejegyzésekből állnak így össze a történetek, melyekben a kronológia nagyon is fontos szerepet tölt be. Egyfelől időben visszafelé haladunk Babitstól Bessenyeiig, mintegy visszafejtve a magyar irodalomtörténet nagy pillanatait, másrészt az idő léptéke fokozatosan növekszik az egymást követő három kisregényben. Babits korai, szegedi tanárévei a kicsiség-lét talán soha véget nem érő árnyát vetítik a főhős elé, aki vánszorgó percek és napok börtönében tipródik; Jókai tardonai és erdélyi bujdosása során már a jövő felé bukdácsol; Bessenyei, a „bihari remete” bécsi évei és a magyar pusztában megfeneklő mindennapjai között beláthatatlan távolság feszül.

Fejlődéstörténeteket olvasunk, birkózást a történelem kijelölte hellyel és idővel, amelyből végül is győztesen kerülnek ki a szereplők, csak nekik erről akkor még fogalmuk sem lehet. Mi, olvasók viszont nagyon is tudjuk az események kimenetelét: Babits elkészíti a Divina Commedia fordítását, s ezzel megszerzi magának a hőn áhított nevet; Jókai, aki előtt bezárul a közélet, immár teljes egészében az írásnak kénytelen szentelni az idejét; Az Ágis tragédiája, tágabban pedig Bessenyei életműve határköve lesz a magyar felvilágosodás kezdetének. Hogy ezek mennyire nem maguktól értetődő győzelmek, s hány kicsinyes küzdelem, mennyi kudarc és reménytelen óra vezet a halhatatlansághoz, ezt ábrázolja mesterien Szilasi László. Valójában eseménytelenségek láncolata alkotja az eseményeket, mégis azt sugallják, hogy e nagyon is emberi semmiségek, apró impressziók formálják majd esendő hőseinket nagyságokká.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Laik Eszter, Irodalmijelen.hu, 2017. jan. 20.