Vannak írók, akik szerelmesek saját szövegeikbe – bizonyos értelemben persze minden író az. Olyanok is vannak, akik önmagukba szerelmesek: írásművészetük az önimádat tárgya, eszköze, kiteljesítési formája egyszerre. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.

És van Vida Gábor, e – talán örök? – világtendencia ellentéte, akinek saját íróságához, irodalmi produktumához való viszonyát valamiféle megejtő, bájos zavar, ugyanakkor a kíméletlenségig, már-már önkínzásig menő végletes realizmus jellemzi. A szerénység, az alázat, a két lábbal a földön állás nem irodalmi kategória, de lehetne: ő ebben alkot nagyot. Most eddigi főművét tette le az asztalra, amit szeretettel ajánlhatunk nemcsak a bonyolult identitásmintázatokat hókuszpókusznak gondoló magabiztosoknak, de azoknak is, akik szeretnék árnyaltabban látni Erdély, illetve a romániai magyarok történelmét és jelenét.

Szükségképpen leegyszerűsítő minden megállapítás, ami tehető Vida Gábor Egy dadogás története című könyvéről, hiszen legfőbb erénye éppen az alapos körbejárás, a történelmi és pszichológiai mélyfúrás alázattal végzett munkája. Nincs olyan, hogy „a” történelem, nincs olyan, hogy „erdélyi” vagy „a romániai magyarok” – mondja. Történetek vannak, ez persze elcsépelt tanulság. Az már meglepőbb, hogy az irodalmi gonddal megköltött regény helyett cselekményesebb, izgalmasabb, hihetetlenebb az a történet, amit a történelmi valóság produkált Romániában az utóbbi évszázadban.  Ez tehát a könyv szervezőelve: a szerző „Erdély-regényt” írna, saját családtörténetét összegyúrva-megdolgozva, de a saját életre kelő nyelv, a próza nyelve máshova viszi. „A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben” (26) – írja, vázolja is, milyen lenne az a regény, és arra jut, nincs szükség a stilizációra, arra a stilizációra, ami egy kastély terébe rendezné-zárná családjának különféle ágait, figuráit, habitusait. 

A kudarcnak más oka is van: „Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart” – ostoroz. Farkasszemet néz egymással a budai szalonokban kitalált mitikus Erdély és az ott élők sokféle Erdély-képe. Már topográfiailag sem egyszerű meghatározni, hogy mi számít Erdélynek, hát még ha hozzávesszük, hogy ahány ember, ahány hagyomány, annyi féle számítási módozat. 

Az önéletírás, a memoár műfaji kódjai szerint építkező szöveg a vallomásosság hangján szólal meg. Habár a regényírás mint tevékenység több helyen kudarcként tematizálódik, mégsem elvetendő a gondolat, hogy a felszínen fikcionalizált, de voltaképpen mégis saját történeteket elbeszélő művek után – melyek egyszerre sprőd és szinte előzékenyen túlírt stílusuk után azonnal felismerhetők – a szerző most saját talentumának kibontakoztatásában egy magasabb szintre jutott. A szorongás, a depresszió, a befelé figyelés ábrázolása elengedhetetlen része az önelemzésnek, mindezekről rengeteget tanulhat az értő olvasó. Ahogy a természetélményről, a sportról is. 

Vida kerüli a lírai, érzelmes kijelentéseket, inkább terel vagy túlmagyaráz, nemcsak a nárcizmus van tőle fényévnyire, de a kinyilatkoztatás is. Mindent ezerszer megrág, és amit leír, az is mintha még mindig rágásban lenne. Work in progress. Ennek persze irodalomelméleti következményei is volnának, vannak is. Vida Gábor szövegvilágában nincsenek végérvényes gondolatok, vélemények. És mégis van egyvalami, ami következetesen kitart, keretbe is foglalja a könyvet: az ellenkezés, a dacos ellentmondás, az örök de, ami a gyerekkortól cipelt és csak felnőttkorban levetkezett dadogás hangja is.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pogrányi Péter, Revizor.com, 2017. július 17.