Kit ne foglalkoztatna, hogy vajon hogy látja őt a világ? És kinek ne lenne valamiféle személyes elképzelése erről? Identitás, emlékezet, valóság ? hozzávalók egy önéletrajzhoz. De vajon mit takarhat ez a kifejezés: ?önéletrajzaim?? Takács Zsuzsa különös kísérletbe fogott: hogyan mutathatjuk meg, ami a valóságból eljut hozzánk, kívülről és belülről egyszerre.
A költő első prózakötete 2007-ben Kossuth-díjat kapott. Lessünk kicsit bele, milyen meglepetéseket tartogat számunkra A megtévesztő külsejű vendég.
Állítólag a csecsemőkor végétől fogva ismerik fel magukat a gyerekek a tükörben. Vagyis az ott látott képet ekkortól azonosítják úgy: én. Ahogy az ember felnő, a tükröt mintha miriádnyi darabra törné az idő sodorta megannyi emlék és érzés. Aztán az értelmes ember a töredékekből igyekszik összekeresni önmagát. Az élet-szilánkokból kirajzolódó, érett arc pedig korántsem annyira egyértelműen és minden kétséget kizáróan ismerős, mint amire a kisgyerek először mosolygott vissza.
A gondosan épített és ápolt identitás persze szubjektív. ?Mert nincs igazság és nincs emberiség. Csak igazságok vannak és emberek? ? így Szerb Antal. Takács Zsuzsától pedig hozzátehetjük: ?S mivel a fény forrása és a hely között, ahol állunk, nem láthatunk mindent azonnal, a legközelebbi csillag szemünkben olyan, mint amilyen évekkel azelőtt volt. És ha minden fényforrás kihunyna hirtelen, még századokon át néznénk a régen nem létezőt.? (Ajánlás) Az életünk tehát valóság, vagy élmények egyéni mintázatú szövevénye? Vagy a kettő ? ugyanaz?
A világ ily módon felfogható a személyes valóságok metszeteként is. És ha kiszélesítjük az értelmezés terét, vagy, ha úgy tetszik, belemeresztjük arcunkat a kollektív tudatalattiba, kivehető, hogy akivel kapcsolatba lépünk életünk során, az bizonyos értelemben a részünkké válik. Vagyis (egyes számban) ő ? én leszek. Mert amit látok, amit az énem átszűrődni enged, csak azt viszem belőle magammal. ?Valaki útra vált belőlünk? ? írja Ady, az elvesztett kedves után. ?Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla? (Tanyai történet) ? indítja kötetét Takács Zsuzsa. Az írónő ?önéletrajzai? az én örvényéből engedik szabadon a felszínre bukni az átlényegített történetet (az a potenciálisan messzire vezető mellékút, hogy a szerzői, illetve az elbeszélői én mennyiben azonos, itt elkerülendő).
A történet, egyes számban, vegyük itt úgy, mégis egy életút. Azonban (végső soron) novelláskötetet tart kezében az olvasó, így történetekről is kell beszélnünk. Az egyes darabok önálló egységek, ám bizonyos események, tárgyak, helyszínek (a külföldre örökbe adott gyermek, Az anyaszív rejtelmei című szörnyeteg gyerekkönyv, a hólyagosra égett bejárati ajtó, a vörös kandúr, satöbbi) visszaköszönnek különböző helyekről. És mivel majd? minden elbeszélés szereplője egy kicsit más, miközben mégis ugyanaz, a könyv szinte sorozatos déja vu élmény. A nézőpont a különböző novellák során folyton változik, és, sokszor, amit először belülről élhettünk meg, kívülről látjuk újra. Például a címadó elbeszélés, A megtévesztő külsejű vendég két borzongató főszereplője az Egy fejfájós nap kórházjelenetében bukkan fel ismét egy villanásnyira. Ám oly módon, hogy akit addig (egy leheletnyi kétellyel) nőnek hihettünk, most egyértelműen férfiként áll előttünk.
Az alakokra érdemes külön kitérni. Szembetűnő, hogy a narrátor hol férfi, hol nő, hol gyerek retináján igyekszik tükröztetni a világot. Mindemellett végig megőriz egy alaphangszínt. Ebből kifolyólag a különböző identitások kevésbé tiszták és valóságosak, viszont annál könnyebben tekinthetők egyetlen személyiség vetületeiként. A széthulló személyiségrészeket az összefüggések védőhálója tartja mégis egyben. Akár a Nazca-vonalakat, a kötet novelláit is csak a madártávlat messzesége összpontosítja egységes képbe. A fel-felmerülő motívumok, illetve az ismeretlen-ismerős szereplők laza rendszere kialakít egy sejtelmes körvonalat, és egyfajta ?balladai homályt? teremt.
A misztériumot fokozza, hogy a történetekben itt-ott nem oly egyértelmű a határ álom és valóság között (A megtévesztő külsejű vendég; A kammerni kastélypark; A test feltámadása). Valamint viszonylag gyakran találkozhatunk sorsszerű véletlenekkel, amik megfogalmazásukban néha túlságosan is meseszerűek, főként a könyv legelején (Visszapillantás; Az idegen). Ám ahol tényből feltételezéssé szelídülnek, ott sejtelmes, izgalmas, körbepuhatolható lélektani helyzetek születnek belőlük: ?Ha hibátlan, gondoltam, és kiszúrtam egyet az első sorban álló almák közül, velem jön. Barna pöttyökkel volt tele a héja.? (Egy másik kezdés).
A szövegeket körbelengő szürrealitást az árnyalatnyi utalásokkal felvázolt kor-tabló is mélyíti. ?Nincsenek Alpok, Appenninek, nincs Olaszország, nincs tenger, nemhogy Amerika; Ausztria sincs. Csak tanulunk a nagyvilágról, eljátsszuk, hogy létezik? (Játék a tűzzel). Az eleve abszurd történelem kitörölhetetlenül, olykor rikítóan itatja át az én-szereplők sorsát. Disszidálás, kitelepítés, titkosrendőrség, munkásőrség ? felbukkan mind így vagy úgy, rendszerváltás előtt vagy után, az elbeszélés szálai közt.
Mindamellett azok a novellák a legelevenebbek, amelyeken leplezhetetlenül érezhető a mélyről fakadó személyes vallomás. Takács Zsuzsa egy rádiós interjúban kifejtette, a könyvben megszólaltatott témák közül a két kamaszlány barátságát (Egy másik kezdés; Játék a tűzzel), illetve az anya-lánya kapcsolatot (Beszélgetések terme) felidéző a legbensőségesebb. A kötet nyelvezetére jellemző, hogy a mondatoknak általában nincs mélyre húzó súlyuk. Ott viszont, ahol tapintható a személyes jelenlét, a gondolatok érzékekbe vágó költői erővel szólalnak meg. ?Úgy léptem a világos erezésű, vörös márvány lépcsőházba, mintha emlékeim templomának lépcsőjét érintené a lábam, és magam mögött tudnám máris ezt a várost, ahol szüntelen gyászmisét celebrálnak?. És: ?Nem kellett hát szeretnem senkit azontúl, engem sem szeretett senki. Kitárult előttem a világ, szabad voltam? (Egy másik kezdés). Vagy a Ragyogó trón című novellából: ?Azzal is tisztában volt azonban, hogy kockázatos számára minden ajtónyitás, mert ott foghatják örökre, ahol ajtót nyitottak neki.?
A könyv koncepciója önmagában is érdekes, ez az eddigiekből is leszűrhető. Értendő ezalatt a műfaji behatárolhatóság is, hiszen a novelláskötet és a regény közti határ itt több ponton is átjárást enged. Emellett az egyes elbeszélés-fejezetek szerkezete szintén különös keverék, mintha főként a hagyományos történetmondás anekdotázó hangnemének az álomleírások nyers misztikusságával alkotott elegyéből állna össze. A záró elbeszélés, a Beszélgetések terme ebből a szempontból is különleges. A narrátor az anya, a megszólított a lánya, akinek egyes szám első személyben mesél az életéről. Ám a szöveg több szálon fut egyszerre. Az elbeszélő hol direkt a lányához beszél, hol egyedül marad egyes szám első személyben a történettel, hol pedig harmadik személyben kívülről néz vissza önmagára. És mindez, akár a mozaik, úgy áll össze kerek gondolati egésszé, naplószerű kötésben átnyújtott lélek-vallomássá.
A valóság átjárhatóságával, vagy épp a személyiség ?kettős életével? játszottak már mások is a magyar irodalomban. Gondoljunk csak például Babits Gólyakalifájára, Kosztolányi Esti Kornéljára, vagy Karinthytól az Én és Énke vagy a Találkozás egy fiatalemberrel című elbeszélésekre ? mind hasonló húrt pendített meg. Takács Zsuzsánál mindenesetre még kevésbé egyértelmű, ki is az ő megtévesztő külsejű vendége. Talán a ?zörgő szekéren az Idegenember?. Talán mindenki számára más.
(Forrás: Prae.hu, 2007. szeptember 6.)
