A dalok és balladák fosszíliái elárvult, magányos falvakban, a folkbiznisz által kevésbé preferált területeken – egy kevésbé szem előtt lévő hagyomány, amely nem veszítette aktualitását. Pál Sándor Attila költővel eddig megjelent köteteiről, népművészetről, a tájban mozgó öreg alakokról beszélgettünk.

Pontozó, Düvő – eddigi versesköteteid címéül két, népművészetben használatos fogalmat választottál. Előbbi egy közép-erdélyi legényes táncfajtára, utóbbi egy népzenei játékmódra utal. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a népművészettel?

Bár falun nőttem fel, a népművészetet vagy annak egy-két árnyalatát nem az anyatejjel szívtam magamba, a történet ennél jóval prózaibb. Egyszer mentem haza hetedikben, és a szüleim azzal fogadtak, hogy mivel nem csinálok semmit – márpedig jó lenne, ha valamit kezdenék magammal –, beírattak a néptánccsoportba. Ennek akkor nem örültem. Később, ahogy végül megadtam magam, kinyílt ez a világ: a néptánc, népzene, szép sorjában, végül a feleségemmel is egy szegedi együttesben ismerkedtünk meg. De az otthoni környezet nem olyan volt, mint egy skanzen – sehol nem olyan, hiszen nosztalgikus konstrukció és fikció az is, mint a színpadi néptánc –, még ha a sors iróniájaképpen jelenleg konkrétan a szentendrei Skanzenben is lakunk.

Milyen egy falumúzeumban lakni?

Nem kell semmi különösre gondolni, a feleségem a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, vagy ahogy mindenki ismeri: a Skanzenban dolgozik, és a múzeum területén belül lakunk egy szolgálati lakásban. Ha esetleg arra gondolsz, hogy naponta sétálunk-e a kiállításokban, merengve az elmúlt korok paraszti életmódján, akkor sajnos ki kell hogy ábrándítsalak. Én is dolgoztam itt két hónapig, teremőrként. Kicsit olyan, mintha tanyán élnél, Szentendre sincs annyira közel, már a lakott területet jelző táblán túl vagyunk jócskán, de egyébként fél óra alatt bent vagy Budapesten.

Mindkét kötetedben megjelennek öreg alakok, pusztuló, elhagyatott tanyák, útszéli házak. És ott van a táj is, amelyben még élnek, dolgoznak az emberek, mintha senki sem szólt volna nekik arról, hogy a világuk elmúlt. Egyetértesz azzal, hogy a folklór számodra nemcsak ihlető forrás, hanem élményanyag is?

Kérdőíves kutatásokban az így feltett kérdéseknél szokott lenni egy olyan alternatíva, hogy inkább nem, mint igen, most én is ezt válaszolom. Nehéz ez a kérdés, mert elég zavaros, hogy mit értünk folklór alatt, hacsak nem vagyunk folkloristák, márpedig én nem vagyok. Olyan értelemben, hogy a gyermekkorom balladai homályban, muskátlik között és népviseletes dajdajozással telt volna – a válaszom nem. Olyan értelemben, hogy a kérdésed első felében pontosan körülírt világot ismerem – igen. Egy kis homokhátsági faluból jövök, ami persze számomra mindig a világ közepe marad, de alapvetően nem különbözik bármely magyar falutól. A feleségemmel viszonylag rendszeresen végzünk néprajzi gyűjtéseket Erdélyben – pontosabban ő kutat, gyűjt, én vagyok a segéderő –, és ha az ember a magyar turisták és a folkbiznisz által kevésbé preferált területeken jár (tehát mondjuk, nem Székelyföld, Kalotaszeg frekventált részein), akkor látja, mi a helyzet most. Ugyanúgy tapasztalod az alkoholizmust, a nyomort és sok minden egyebet, mint idehaza, látod a holland traktorokat szántani, és ha elmégy egy falusi bálba, szól a laptopról a zene, erősítő, miccs, pia, és a fiatalok megőrülnek egy-egy román slágerre. Ez nem rossz vagy jó, ezeket csak leíró jelleggel mondom. Erdély ez is jelenleg, csak ez senkit nem érdekel. Most ez is a folklór, nem? Nem a hagyományőrzés praxisát akarom megkérdőjelezni, csak ahogy megfogalmaztad, a tájban élnek, dolgoznak az emberek, és köszönik, megvannak, próbálnak boldogulni. Csak keveseket érdekelnek.

Mesélj, kérlek, az anyaggyűjtésekről! Költőként vagy „pusztán” segéderőként végzel terepmunkát?

Nem hiszem, hogy a figyelemnek különféle üzemmódjai lennének, amik között tudsz váltogatni, hogy most költő vagyok, és úgy nézem a világot, most néprajzi segédmunkás, és így tovább. A kinntartózkodás, a különféle sorsok megismerése, a látvány, ahogy a marosludasi piacon az ömlesztett kínai ruhák felett ordibálja a kofa, hogy „doi la cinci lei, doi la cinci lei” – nem tudod, mi kúszik beléd. Figyelsz, áradsz, aztán sok minden megmarad. Több okból úgy alakult, hogy általában télen járunk Erdélybe – ez az évszak egyébként is nagyon kedves a számomra –, és egy-egy ilyen másfél-két hetes út alkalmával szinte nem is hagyjuk el a falut, egyik végéből a másikba sétálunk, idős embereket látogatunk végig. Egészen elképesztő módon fárasztó, de ugyanakkor elmondhatatlanul érdekes és értékes napok ezek. Néha táncolunk is velük (a feleségem mégiscsak tánckutató), elmúlt időkről beszélgetünk, meg persze a jelen szinte minden aspektusáról. Most már hosszú évek óta járunk vissza, külön érdekes, ahogy a kezdeti lépések után baráti viszonyba kerültünk egyes családokkal. Térerő nincs, bor és pálinka van, meg egy romos kastély és pici házak egy északi hegy takarásában, bennük pedig emberek, akik már hozzánőttek a szívünkhöz.

A homokhátsági falu, a magyar és erdélyi falvak, a tájban hajlongó emberek… Elég sanyarú az a kép, amit az előző válaszaidban felvázoltál. Nem szeretnélek arra kényszeríteni, hogy megoldási javaslatokat adj, de kíváncsi vagyok: mi a véleményed a vidék helyzetéről?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Juhász Tibor, KortársOnline.hu, 2017. október 10.