Fehér Renátó: Az Égéstermék elbeszélője bizonyos értelemben Fabrizio del Tongo-nak, Stendhal hősének kései rokona: mindketten belecsöppennek a Történelembe. A regénybeli forradalom során hiába kezdődik meg elkerülhetetlenül valamiféle szocializációja a főhősnek, sem a közeg, sem a szerep, sem a homályos (vég)cél nem válik otthonossá számára, és nem is fejlődésregény íródik. A forradalom „győz”, de illúziónak, eufóriának nyoma sincs, sőt. Milyen mintázatok, motivációk mentén építetted fel az elbeszélő karakterét?

Potozky László: Talán ez volt a regény legnehezebb feladata, ugyanis nem ismerek pont ilyen valós személyt, aki alapján megmintázhattam volna a narrátort. Inkább többféle, mindenki számára ismerős, kelet-európai viselkedésmintázatot akartam megtestesíteni benne. Mindezek azért mégiscsak egy hús-vér, érző emberben működnek, akinek talán az a legfőbb drive-ja, hogy ne legyen egyedül, ne rekesztődjön ki a világból. Az előző regényem, az Éles kapcsán igazat kellett adnom bizonyos kritikáknak, amelyek a főszereplő jellemének múltbéli lealapozását hiányolták, emiatt is helyeztem el a szövegben öt retrospektív részt. Ezek a legszemélyesebbek, megadják az elbeszélő magját, és erre a sérült középpontra települ rá a jelen, a forradalom, az agresszió. Amúgy mindenki ismer olyan személyt, akinek ezerféle megmagyarázhatatlan okból nem sikerült elérni semmit az életben, mert se nem elég okos, se nem elég hülye, hogy mozduljon valamerre, szóval egy prototípust akartam alkotni, egy átlagos perspektívájú, érző bábut, ami kellően hétköznapian együgyű, hogy alulnézetből átmasírozhasson rajta a történelem. Ez a lentről néző, névtelen fiú simán lehetne magyar, román, cseh, szlovák, de szerintem szerb, horvát és ukrán is, viszont nem nemzedéki szimbólum, mindössze egy jelenség, amit a korszak kitermelt, akárcsak a regény többi karakterét.

Az a benyomásom, hogy az Égéstermék forradalma a benne résztvevők számára mintha inkább dühkitörés és egyben stresszoldás lenne, nincsenek körvonalazható célok, politikai igények és víziók, csupán egyetlen: mondjon le! Ennek szellemében extrém módon heterogén forradalmi tömeg jön létre, hippiktől a szkinhedekig. Még annak a lehetősége is felvetődhet az olvasóban, hogy forradalom-e ez egyáltalán a szó valódi értelmében. Te milyen forradalomképpel dolgoztál?

A 2014-es ukrán forradalomra támaszkodtam leginkább, már akkor nagyon figyeltem a történéseket, és később, rá két évre hosszas kutatómunka után ezeket alakítottam olyan áltörténelmi-epikai ívvé, amelyben az elbeszélő és a többi szereplő kibontakozhat. Természetesen sokat alakítottam a valóságon, nem dokumentarista művet akartam írni, hanem regényt, ezért rengeteg, amúgy érdekes információt kidobtam, nem szerettem volna, hogy a túlírtság és az olvasó folytonos tanítása, informálása belassítsa a tempót, darabossá tegye a szöveget. A forradalom gyújtópontját Romániából vettem, mélyen megrázott, amikor a széleskörű korrupció odáig burjánzott, hogy egy kenőpénzért megvett tűzvédelmi engedély miatt több mint hatvannégy fiatal égett bent egy balul elsült rock koncerten a Colectiv-klubban. De egy, a 2006-os tévéostromhoz hasonló esemény is meg van örökítve a könyvben, a vége pedig 89 Bukarestjére hajaz. Kelet-Európai forradalmi kollázs, ha föltétlenül nevet kell adnom a forradalomképnek.

Ugyanakkor van az előző kérdésnek egy másik oldala is. Míg a politikai elvek és tervek fórumát (a fel-feltűnő impotens ellenzéken túl) egy tökéletesen irritáló, narcisztikus és fölényeskedő egyetemi szubkultúra képviseli csupán a regényben, addig a fő hangsúly az utcai harcra, a nagyvárosi gerillahadviselésre kerül, a regény harmada egyfajta haditudósításként is olvasható. Így pedig 1956 és a pesti srácok története is inspirációs forrásként szolgálhatott az Égéstermékhez. A széles forradalmi tablóról miért éppen ez, az összecsapások, az erőszakábrázolás lett a regény gerince?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Litera.hu, 2017. október 19.