 Totth Benedek: Érdemes bevállalni a kockázatot (Litera)
(kiadvány: Az utolsó utáni háború)
Persze amikor ilyen szövegeket írsz, a tűzzel játszol, viszont nekem az a tapasztalatom, hogy ha nem játszol a tűzzel, akkor a szövegek sem működnek igazán. Lehet, hogy ez önsorsrontás, de érdemes bevállalni a kockázatot. – Totth Benedeket Seres Lili Hanna kérdezte második, Az utolsó utáni háború című regénye apropóján.
Félíró, negyedíró, „magam sem tudok íróként tekinteni magamra" – a nagyon nagy sikerű első kötetet (Holtverseny, 2014) követő frissen megjelent, szintén pozitív fogadtatású második kötet (Az utolsó utáni háború, 2017) után hogy állsz ezekkel a korábbi kijelentéseiddel? Ha most nem, vajon mikor jön el az a pont, amikor íróként fogsz tudni tekinteni magadra? Olyan sokáig rejtegettem ezt az írói énemet, hogy még mindig furcsa érzés kimondani. Lehet, hogy azért vagyok ilyen óvatos, mert még nem hiszem el. És azt sem tudom, hogy lesz-e olyan pillanat, hogy nyugodt lélekkel tudok majd íróként tekinteni magamra. Ez nincs összefüggésben azzal, hogy hány könyvem jelent meg. Igazi írónak csak rövid ideig szoktam magam érezni, mert újra meg újra rá kell jönnöm, hogy milyen keveset tudok erről az egészről, és persze az is felmerül bennem, hogy tudok-e majd valaha eleget. Lehet, hogy ezt el is kéne engedni lassan. Persze, ha a dolog gyakorlati oldalát nézzük, akkor azért egyszerűbb a helyzet: az utóbbi pár évben egyre több időt töltök írással, és kevesebbet minden mással. Szóval igazából talán mégis író vagyok. Az első regényen tíz, a másodikon egy-másfél évig dolgoztál. Hogy nézett ki ez a két teljesen más léptékű alkotási folyamat?A Holtverseny nagyjából tíz év alatt készült el, de nettósítva azért jóval kevesebb idő kellett, hogy megírjam. Ha lemérnénk stopperrel, talán két-három év jönne ki végeredménynek, de persze a regény megírásához azokat az időket is hozzá kell számolni, amikor az ember nem ír, nyűglődik, újraír, gyűlöli a kéziratát, átír, vagy éppen kidobja, amit addig írt. A második regény tényleg gyorsabban elkészült, de az is igaz, hogy közben nem fordítottam le ötven regényt, és ha ehhez még hozzászámolom azt az időt, amit további két félbehagyott kézirat megírásával töltöttem, kijön a nettó másfél év, három évre elosztva. De ha nem pusztán a matek felől közelítjük meg a dolgot, akkor tényleg azt tudom mondani, hogy az új regény születése eggyel komplikációmentesebben zajlott. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a Holtverseny fogadtatása nagyon jó volt, ami elég nagy lendületet adott. A második regény-para tényleg létezik, ahogy a harmadik, negyedik stb. regény-para is, gondolom, nekem is voltak álmatlan éjszakáim, hogy be tudom-e valaha fejezni a regényt, főleg, hogy ez volt a harmadik kísérlet, de belerokkanni azért nem rokkantam bele, gondolom, mert nagyon szeretek írni. Igazából talán az hiányzott a legjobban, hogy titokban dolgozhassam a kéziraton. Az nekem nagyon jó érzés volt az első könyvnél, hogy csak néhány barátom tudott róla, hogy írok. Beleengedés – ezt a kifejezést több interjúban is használtad alkotói módszeredre. Arról is beszéltél, ami bennem is felmerült olvasás közben: hogy milyen fájdalmas és nyomasztó volt beleengedni magad a Holtverseny kíméletlen világába. Más módon ugyan, de a kíméletlenség, kietlenség, brutalitás Az utolsó utáni háborúban is elég intenzíven ott van, hasonlóan megviselt ez is írás közben? Hogyan lehet lelkileg lezárni magadban egy-egy ilyen szakaszt, kilépni ezekből az univerzumokból? […] 2017-12-15 14:37:52
|
 |
|
