Az ÉS könyve januárban – Vajda Mihály: Szög a zsákból.  Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 361 oldal, 4499 Ft

Nem relativizálja az élettörténetet, hanem tudja, hogy nem deríthető ki utólag teljességgel az, amit a kisfiú tudott és tudhatott, csak éppen látta és látja a változó magatartást, a szavak és a hanghordozás hirtelen megváltozását: „Hallotta-e a kisfiú ezeket a vitákat? Többnyire hallotta. Értette-e, miről van szó? Nem valószínű. Mire értette volna, szülei régen nem vitatkoztak már. Mély csend ülte meg a családot.” (33.) Miként is lehetne közölni egy gyermekkel, hogy mindannyiuk élete veszélyben van. A gyerek jelekből ért, még ha nem érti, akkor is. Kevés zseniálisabb megfigyelése volt Freudnak annál, amikor azt mondja aJenseits szövegben, hogy „a tudat az emlékezeti nyom helyén keletkezik”, vagyis a csend azt tudatosítja, ami közölhetetlen, ám tudható, és ennek következtében a tudat rögzíti a helyzetet, a megváltozott habitust, amiben a közölhetetlen következtében előálló csend képzi azt az életközeget, amitől a szorongás nőttön-nőtt. 

Ám ne feledjük, ez a kisfiú filozófussá lett, aki tudja, hogy ami megesett valakivel, még ha nem is volt ennek gyermeksége okán tudatában, megfellebbezhetetlen. Emlékezni csak magunk ellenében tudunk, azaz ekkor éppen a habituális/magatartásunkká vált emlékezeti struktúra ellenében dolgozunk: „Hiszen ki vonhatná kétségbe egy memoáríró emlékeit. Ő így emlékszik. Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is.

„Keresem a kisfiút. Sehol nem találom.” (87.) Az élettörténet-mondás lehetősége, de még inkább egy élettörténet homályba vesző szakaszának megidézése és elemeiből összeállított képének megmutatása az, amire a szerző vállalkozik. Ez az életszakasz, a túlélő, ám megbélyegzett gyermeknek azokat az emlékképeit idézi fel, ahol jelen volt, mégsem tudta és tudhatta, hogy ténylegesen mi történik.  Persze éppen ez az, ami nem igaz, hiszen a gyerek a látható és láthatatlan változásokból tájékozódik (az anya hirtelen felszínre törő életigenlése, az anya életet mentő döntése, hogy a kisfiú ne kerüljön vidékre, az apa eltűnő jelenléte, a „háborúig – nagyon szerettem apámat...”). A gyerekek inkább érzik és átérzik a változást, sokkal inkább jelekből olvasnak, mint a felnőttek, s ezek a jelek a könyv elején mindinkább abba az irányba mutatnak, hogy többé semmi sem az, ami volt. Mi az, amit Vajda könyve el akar kerülni, s ami miatt minden más memoárszövegtől eltér? Ez kétségtelenül az, amit visszavetítésnek nevezhetnénk, s ami még ennél is radikálisabb a múlt-feldolgozást illetően, az éppen ezeknek az árulkodó jeleknek az olvashatóvá tétele. De miből olvashatott egy kisfiú? Kétségtelenül abból, ami megesett vele és a vele élőkkel – alapvetően abból a megváltozott habitusból, amin nem csak azt kell érteni, hogy miként szokott volt viselkedni, cselekedni és szólni egy ember, hanem éppen ennek a mémoire habitude-nek (Bergson, Halbwachs) a hirtelen változásából, ahogy a szokásos viselkedés többé nem volt fenntartható. Egy másik rétege azokból az emlékképekből lép az emlékező és az olvasó elé, amelyeket megfeszített munkával igyekszik megjeleníteni. Viselkedésünkben éppen az elsajátított, belénk rögzült habituális emlékezet az, amely elzárja a képek áttörésének, felszínre kerülésének a lehetőségét. Hiszen az apa is túlélte, de többé nem volt az, aki „ott volt, s nem volt ott...” (63.), s ennek nyilván nem csak megveretése volt az oka – „Az apa, aki van, s túlél, de nincs. Akkor sincs, persze akkor van a legkevésbé, amikor felesége valószínűleg élete legaktívabb korszakát éli.” (63.) A tanúságtétel nem kíván történetet mondani mások helyett, legyen az saját apja és anyja, mivel nem bízik a történetmondás lehetőségében, ezeket ugyanis „mindig másképp meséljük” (101.).

Nem relativizálja az élettörténetet, hanem tudja, hogy nem deríthető ki utólag teljességgel az, amit a kisfiú tudott és tudhatott, csak éppen látta és látja a változó magatartást, a szavak és a hanghordozás hirtelen megváltozását: „Hallotta-e a kisfiú ezeket a vitákat? Többnyire hallotta. Értette-e, miről van szó? Nem valószínű. Mire értette volna, szülei régen nem vitatkoztak már. Mély csend ülte meg a családot.” (33.) Miként is lehetne közölni egy gyermekkel, hogy mindannyiuk élete veszélyben van. A gyerek jelekből ért, még ha nem érti, akkor is. Kevés zseniálisabb megfigyelése volt Freudnak annál, amikor azt mondja a Jenseits szövegben, hogy „a tudat az emlékezeti nyom helyén keletkezik”, vagyis a csend azt tudatosítja, ami közölhetetlen, ám tudható, és ennek következtében a tudat rögzíti a helyzetet, a megváltozott habitust, amiben a közölhetetlen következtében előálló csend képzi azt az életközeget, amitől a szorongás nőttön-nőtt.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bacsó Béla, Es.hu, 2018. január 19.