Nem véletlenül tette kötete borítójának a rendszerváltás napján készült fényképet; a köztársaság kikiáltásakor (1989. október 23-án) ott ülnek a Parlament lépcsőjén, négy fiatal, kissé tanácstalanul, semmibe néző, érzelem nélküli arckifejezéssel, akárha egy másodosztályú járási focimeccs nézőterén időznének. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Mint nagyon sok ember-művész, Kemény István is úgy érzi, hogy egy átmeneti kor gyermeke. Nagyjából húsz évvel fiatalabb a magyar kötői nyelvet alapjaiban megújító nemzedéknél (Tandori, Petri, Várady Szabolcs), és ugyanennyivel idősebb a pályájukat már a rendszerváltozás után kezdő új generációnál, amely talán valamiféle apaként tekint rá. Közvetlenségével, a logikai elmélkedést megelőző látványtervével, a legegyszerűbbet is kontextusban látó képességével teremtett egy új fajta érzékenységet.

De némi nosztalgiával tekint Kemény is az előtte járó nemzedékre, hiszen úgy gondolja, hogy a magyar líra fénykora valamikor a nyolcvanas évek körül lehetett, amikor még egy-egy verseskötet megjelenése igazi szenzációnak számított, és a költők - egyáltalán: az írók - különös társadalmi szerepet érdemeltek ki. A Lúdbőr minden írása megfelel ennek a szemléletnek, holott alkatából, lírai önképéből ez a fajta predesztináció éppen hiányzik. Mégis, a kötet az értők számára egy nagyon szubjektív önéletrajz, a kevésbé hangsúlyos megszólalásában is néha kényes, önismereti dolgokról beszél, perel magával és a korával. Nem véletlenül tette kötete borítójának a rendszerváltás napján készült fényképet: a köztársaság kikiáltásakor (1989. október 23-án) ott ülnek a Parlament lépcsőjén, négy fiatal, kissé tanácstalanul, semmibe néző, érzelem nélküli arckifejezéssel, akárha egy másodosztályú járási focimeccs nézőterén időznének. Ez az ambivalens érzés uralja a kötet írásainak jó részét, úgy érzékeli az olvasó, mintha egy szellemi önéletrajzot tartana a kezében, s az egyes megszólalások nagyon finom ráhallással felelnek egymásnak.

„Addigra volt már dolgom a Harmincéves Szakállassal. Kezdtem kiismerni. A Harmincéves Szakállas nem hisz semmiben, és ezt meg is tudja indokolni. (…) Mert a Harmincéves Szakállasnak csak emlékfoszlányai vannak abból az időből, amikor még hitt valamiben, vagyis a hatvanas évekből.” (20.) Pontos rajza ez a Petrivel fémjelezhető hatvannyolcas nemzedéknek, akik divatba hozták a pesszimizmust, azt a fajta negatív világlátást, amellyel a koruk valóságát szemlélték, s amit már Vas István is észrevett első fellépésükkor. Még érzékenyebb Kemény számára, hogy első verseinek megjelenésekor a próza már megelőzte a költészetet, Esterházy és a „Péterek” nagyobb figyelmet érdemeltek ki maguknak a nyolcvanas évekre. 

Mindezen gondolatok kifejtésekor úgy érezhetjük, hogy Kemény bevallottan naiv költő, naiv életérzéssel, és eredendően romantikus szemlélettel, hiszen nyitottságában éppen a saját költői világértését is megkérdőjelezi. Az egyik legjobb írása a Komp-ország, a hídról. Ebben Ady költészetét elemzi, publicisztikáját értelmezi. A kötetből egyértelműen kitűnik, hogy Ady volt számára a releváns elme, aki felszabadító hatással lehetett egész költői indulására. De amíg minden mondatával akár egyet is érthetünk, kisebb zavar támad a kétféle Ady, a költő zseni és a zsigeri magyar próféta verseinek soronkénti különválasztásával. Legfontosabb azonban az a fajta társadalmi elhívatottság, amely költőnk sajátja, és amellyel, néha úgy gondolja, talán korszerűtlenül, különös késztetést érez a rendszerváltás utáni kortünetek bemutatására. A Száz év türelem írásában különös recepttel is szolgál a végletesen kettészakadt társadalom problémáinak megoldására: „az új Auschwitzokat-Gulágokat-Srebrenicákat legalább száz év türelemmel lehet csak elkerülni, lassan, kitartóan tanítva meg a közös minimumra a teljes társadalmat (…), ez lehetne a mi nemzedékünk történelmi küldetése, bal- és jobboldali értelmiségé közösen: megszervezni ezt a száz év türelmet.” (64.) Itt felfedezhetünk némi ellentmondást, hiszen a cikkekkel egyidőben született verseiben leplezetlenül megadja korunk fájdalmas látleletét; az olyan versekben, mint a Nyakkendő, Búcsúlevél, Lelkes dalocska, vagy a kötetben is olvasható, elhíresült Szélsőséges dalocska, az éppen eme föntebbi állítás igazságát tagadja, s lesz bizonyossá, hogy a tűnődésen, a töprengésen túl ő is tudja, nem maradhat néma a költő, ha a legszentebb érzéseiről, félelmeiről kell szólnia.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sántha József, Revizoronline.com, 2017. június 8.