„Élünk s lábunk alatt az ország már sehol”
(Oszip Mandelstam, ford. Szilágyi Ákos)

„Klimt állítólag azt mondta, amikor Mahler fölszállt, minden bizonnyal Hamburgban, az Amerikába tartó hajóra: „Es ist vorbei”, tehát hogy valami – így, az induló hajóval – el van múlva.”. Ezt Esterházy Péter írja Az olvasó országának Mahler, ünnep című darabjában, a könyv 483. oldalán. Olvasva oda-vissza ezt a monumentális gyűjteményt, én sem tudok másból kiindulni. Es ist vorbei.

Olvasó. Gyanítom, így fogja emlegetni ezt a könyvet majd a magyar irodalmi közbeszéd. Termelési, Harmonia, Márk. Olvasó. Szemről szemre megyünk végig ezen a füzéren, és talán nem tévedek nagyot, ha arra gondolok, hogy ez tetszene egy volt piarista diáknak, ahogy Esterházy magát sokszor címkézi. A borító sötétje, az alcímet záró évszám (2016) és számos kötetbeli szöveg is implikálta, hogy az olvasásom egy nem csituló gyászmunka dokumentuma is lett.

(közmegegyezés & könyvespolc)

„Nem megint a közmegegyezések hiányánál vagyunk, a közös alapnál, amelyet óvni kellene, mert ha elveszítjük (mi, az ország), nem marad semmink? Ehhez nem elég az ún. európai értékrendre rámutatni, ebbe munkát kell beletenni. Az én generációm (jobb, bal, liberális, csuda szép) és az idősebbeké ezt a munkát nem végezte el. Ha a fiatalabbak sem fogják, akár azért, mert fütyülnek rá, és úgy gondolják, egyéni megoldásokat kell keresni, akár azért, mert észre sem veszik, hogy volna észrevennivaló, volna elvégeznivaló, akkor pillanat alatt abban a semmiben vagyunk, amelynek a káosz még a legbarátságosabb szinonimája.” (317.), írja Esterházy (még) 2011-ben, s közírói szemléletének bizonyára itt találni meg az origóját.

Nem fütyülök rá, sőt, veszem is észre. De mára, és ez az Olvasó egyik legmegrendítőbb tapasztalata, mintha a lehetősége is eltűnt volna annak a – fenti beszédaktus által is szorgalmazott – közmegegyezésnek, amit Esterházy Péter teremteni és óvni járt köztünk: „[k]önyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak” (689.). Mert a közmegegyezések szükségességéről sincs közmegegyezés. Esterházy persze a tarthatatlan élethelyzetekre is jól rálát, több ilyen szöveghelye van az Olvasónak. Ez az egyik: „vagy Wass, vagy Babits, egyszerre nem tud jó lenni mind a kettő. Vagy tessék azt az értékrendet megmutatni, amely szerint mégis. Éppen Babits szokott emlékeztetni, pajzzsal és dárdával, hogy nem minden összeegyeztethető.” (54.) Nem minden összeegyeztethető, még a konszenzuskeresés árán sem. Arról pedig nem Esterházy tehet, hogy mi van ma potenciális értékviták sok hasábnyi helyén. „A szabadságnak, az eleganciának, az iróniának, a tudásszerkezetnek és e tudásszerkezet finom mozgásának az a sajátos szőttese, ami Esterházy Péteré volt, kiszorul abból az új brutalitásból, ahol ma keressük a szavakat”, mondja az Olvasó bámulatos munkát végző szerkesztője, Tóth-Czifra Júlia abban a beszélgetésben, amit a Literára készítettünk. Ennek a keresésnek régi-új, autentikus és autonóm eszközeit találni meg: ez a mi munkánk, továbbélőké.

Esterházy Péter vállalt igazodási pont, zsinórmérték. S mindazokat, akik például az Olvasót egy-egy passzusért rendszeresen fellapozzák, ez közösséggé teszi. Viszont ha alkalomról alkalomra csupán ennyit készülünk felmondani egymásnak, akkor felesleges összejönnünk a Nyitott Műhely, az Írók boltja vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum melegében. Persze érthető, ha sokunk visszakívánja Esterházy nyomán az általa nyújtott biztonságérzetet, a konszenzus igézetét és illúzióját. Viszont ha úgy döntünk, hogy irodalmi szocializációnk nosztalgiájában, Atlantisz anekdotákkal siratható otthonosságában, s e mozdulatlan, áhítatos gyászmunkában leljük meg (újra és újra) önmagunkat, akkor valami olyasmit őrizgetünk, ami mára végzetesen máshogyan van. „[A] hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek”, üzeni az Olvasó a 378. oldalon, és ennél egyértelműbb hazafias házi föladatot (354.) az Esterházy-tanítványok generációi aligha kaphatnának. Mert élő hagyománnyá attól lesz valami, hogy munkában vagyunk vele, hogy használatban van, nem vitrinben. Az Olvasó aktualitása abban is áll, s erre Jánossy Lajos is kitér Keresőfák című kritikájában, hogy – akár épp pandant-ként – rámutat az új aktualitásokra. Hogy például nem működőképes többé az az értelmiségi modell és hit, ami a felháborodásra már önmagában cselekvő gesztusként tekint, s így még a gonosz pitiánerségekhez is érdemesnek látja hozzászólni. Mert közben a jogos háborgásaink is elinflálódtak az új és magyar időkben, alibivé, tehát tehetetlen rosszkedvvé lettek már valójában számtalanszor. Nem Esterházy Péter lett időszerűtlen vagy érvénytelen. Érvénytelen inkább a korszak, aminek beköszöntét még megérte. Esterházy nem tévedett, sőt, a megrendítő az, hogy még így tudhatott beszélni. Aber es ist vorbei.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Litera.hu, 2018. július 14.