Végtelen havasok, tragikus sorsok, otthontalanság, medve és decire mért pálinka. Tipikusan erdélyi (magyar). Tipizálunk és halálosan megsértődünk, amikor egy-egy sztereotípiában magunkra ismerünk. A közelmúltban ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele Magyarország egyik legnagyobb telekommunikációs szolgáltatója. A cég november elején új kampányában a „tipikusan magyar” fogalmának újragondolására tett kísérletet, ellentétbe állítva a rólunk kialakult sztereotípiákat, mint a végeláthatatlan sor és az ebből kitörő, kordon alatt átbújó utas, a szinti hangjára lassúzó nyugdíjas pár, az országhatáron átívelő sikerekkel, többek között Lévay György művégtag-fejlesztésével vagy Keszthelyi Vivien háromszoros túraautó-bajnok eredményeivel. A reklám betalált, elindult a nemzeti konzultáció; mindenki megfogalmazta véleményét, tanulságos videók születtek a témában, és a szolgáltató is gyorsan eltávolította a videó kényes részleteit. Magyarsággyalázás vagy csupán nemértés, egy biztos: nemzeti identitásunkról sokan sokféleképpen gondolkodunk. Ezért jó, ha olyan diskurzusokba is be tudunk kapcsolódni, melyek közelebb vihetnek bennünket e sokféleség megismeréséhez, ehhez legyen példa egy olyan alkotás, ami kiválik a fősodronyból, az elmúlt harminc év réveteg, múltba tekintő magyarkodásából, és a vágyak helyett tényekről tud beszélni. Ez pedig Vida Gábor 2017-es Egy dadogás története című regénye. 

Vida Gábor neve nem ismeretlen az olvasók számára, 1994 óta jelennek meg regényei, a Látó prózarovatának főszerkesztője, a legnagyobb kritikai visszhangot, azonban a legújabb 2017-es könyve hozta meg számára. A Marosvásárhelyen élő író szakít a hagyományokkal, sztereotípiákat, sőt tabukat döntöget, a Tündérkert mítosza helyett a multikulturális és multietnikus Erdély valóságát jeleni meg.

Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt, száz év transzszilván irodalomból alig derült ki, hogy itt románok, németek, zsidók, örmények, cigányok is éltek, élnek. Mi csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha a magyarokról valaki megfeledkezik, vagy olyasmit talál mondani, ami nem egyezik az elvárásainkkal. (27.)

Sőt, még mélyebbre ásva, annak a közösségnek, családnak a képre rajzolódik ki, ahol az alföldi férj „nem olyan”, mint a székely felesége és félig székely gyereke, hanem „magyar”. (74.) Nemhogy magyar Erdély, de egységes magyarság sincs. Vida regénye egy dadogós, apai nagyszülőknél nevelkedett félig székely gyerekről, vagyis önmagáról szól. Nem kiszínezett gyermekkori emlékeket, hanem egy őszinte és fájdalmas vallomást, gyónást olvasunk.

Én ebben a könyvben mindenkit megírtam és magamhoz öleltem. Most már jól van. Még majd az anyám kell, ezt a gesztust megtegye felém, hogy béküljön meg ezzel a történettel. Neki nehezebb.” (Szekeres Dóra: Vida Gábor: Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett)

Ez a gyónás a legelső és legelemibb, az anya‒gyermek kapcsolat kibeszélésével kezdődik. A rózsaszín köd és púderszag helyett koszos, nagykéssel rohangáló szabadelvű gyerek van.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy-Horváth Bernadett, Ambroozia.hu, 2019. január 7. (2018/5.)