Az ÉS könyve januárban – Radnóti Sándor: A süketnéma isten és más bírálatok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 421 oldal, 4999 Ft

Az én olvasatomban az erős kezdés jelen esetben a „nagyágyúk” bevetését jelenti, az olyan kikerülhetetlen és jelentős életművel rendelkező alkotók szerepeltetését, akiket Radnóti bizonyára a kortárs magyar irodalom sarokköveiként helyez le. Esterházy utolsó regényéről, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatról írtak jelentőségét nemcsak az mutatja, hogy a bírálat címe az egész kötet élére kívánkozott, hanem jelezheti annak a komplexitásnak, a kérdésfeltevések fajsúlyának és az ezekre adott poétikai megoldásoknak körét, ami kiemelkedő műalkotásokkal szemben támasztható, de legalábbis a szépirodalom létének, működésének értelmet ad. Továbbá, hogy az életművek színvonalbeli egyenetlensége ellenére is a nagyívű pályák reprezentálhatják, hogy az újítás, a szerzői tétek változtatása és emelése az irodalom hajtóereje. Esterházy Péter, Bodor Ádám, Nádas Péter és érdekes módon – talán nemzedéki alapon – Kornis Mihály került egy társaságba mint a huszadik század „egészének” nagy látnokai, akik mindezt az ismeretet, tudást egyéni fiktív világgá és (próza)nyelvvé tudták formálni.

Többször használtam már kritikusi sorvezetőmül Radnóti Sándor 1991‑es írását, amely tizenkét tézist fogalmaz meg a Magyarországon működő kritika aktuális helyzetéről (nézete szerint nincs ilyen, ezért válságáról sem beszélhetünk). A Tézisek a kritikáról (Nappali ház, 1991/4.) tehát szolgált már tevékenységem mivoltáról és mikéntjéről való töprengéseimhez, hallgatóságom provokálásához, vitaindítóul vagy a kritikaírói „szakma” ismerendő tananyagaként. A rendszerváltást követő időszakban a szélesebb értelemben vett magyar kritikát, kritikai kultúrát hiányoló teoretikus 1988-tól kezdődően csak egymaga hat, bírálatokat válogató, illetve metakritikai tárgyú kötettel bővítette a magyar kritikai diskurzust, s évtizedeken át a 2014-ben megszűnt Holmi kritikarovatának szerkesztője volt. Mindazonáltal eszem ágában sincs szembesíteni Radnóti Sándort korábbi téziseivel, sem e hetedik, „süketnéma” könyvet, már csak azért sem, mert a 27 évvel ezelőtt kitűzött tézisek egészen más kontextusban, más kulturális, társadalmi térben hangoztak el egészen más célból. De valójában azért sem, mert minden tetszetős felszíni paradoxon ellenére Radnóti 1991-es kijelentései, megállapításai lényegében nem állnak ellentétben kritikusi gyakorlatával, így legújabb kötetével sem.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Visy Beatrix, Élet és Irodalom, 2019. január 18.