Előre menekül Bartis Attila, amikor a könyv előszavában leszögezi, hogy nehezen tudta elképzelni, hogy egy fotográfusról szóló történet után (A vége) bármi újat, legalábbis a maga számára nóvumot tudna közölni ebben a témában. Majd átnézve a régi szövegvázlatait, naplórészleteit, rátalált olyan feljegyzésekre a fényképezésről, amelyeket érdemesnek tartott arra, hogy egy kötetben közreadja. A most megjelent régi és új – 1989–2019 között keletkezett – szövegek nem alkotnak ugyan egységes egészet, de betekintést nyújtanak egy író-fotográfus privát emlékezetébe, ahol a múlt és a jelen sok esetben összekapcsolódik.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hegedűs Claudia, Élet és Irodalom, 2020. január 31.