A leginkább irodalomtörténészként és kritikusként ismert szerző első regényének középpontjában egy 1924-es gyilkosság áll: a jómódú árpádharagosi nagygazdát, Omaszta Mátyást az evangélikus nagytemplom éjféli miséjén lelövi Grynaus Tamás, a gimnázium végzős tanulója, és mind a tettes, mind pedig az áldozat eltűnik a helyszínről. Az ügyben indított hivatalos nyomozást eredménytelenül zárják, ám később, különböző időpontokban több magánnyomozás is indul – és egyiknek sincs „jó vége”.

A három vizsgálódással (1928, 1954–1956, 1989) kiegészülve összesen négy fő idősíkja van a trükkös szerkezetű, ötfejezetes regénynek, mely idősíkok azonban rendre „csúsztatva” örökítődnek meg: az egyes fejezetekben elmondott események mindig egy későbbi lejegyzésben szerepelnek. Azaz a történések ideje mindig refl ektáltan az elbeszélés idejének múltja, s mindez megragadható nyelvi síkon is. A külön elbeszélőkkel operáló fejezetek mindegyike egyenként is valóságos stílusbravúr, melyekben nemcsak a nyelv diakrón változásai, hanem a beszélők pozicionáltsága is tökéletesen tükröződik az 1926-os keltezésű, kétrészes, keretet alkotó Makovicza-elbeszélésektől (melyeknek címzettje maga az Úr) az 1989-es történéseket megörökítő, ám jól kitapinthatóan a napjainkban rögzített eseményekig. A már-már himnikus hangvételtől a volt ávós tiszt nem ritkán trágár belső beszédén, vagy a rendszerváltozás időszakának kényszerűen relatív megítélésekkelmegközelítésekkel operáló történészi leíró nyelvén át nyolcvanas évek végi fiatalság szlenggel teljes köznyelvéig.

Ezek az események, pontosabban elbeszélésük módjai nem egyszerűen arra a közkeletű igazságra mutatnak rá, mely szerint „ahány elbeszélő, annyi történet”, hanem magát a megfejthetetlenséget, a kielégítő (és megnyugtató) magyarázat, az egyértelműen belátható ok-okozati viszonyok hiányát mutatják föl: ha túl sok, ráadásul egymásnak nem is feltétlenül és kizárólagosan ellentmondó magyarázat adódik ugyanarra a jelenségre, akkor voltaképpen csak a bizonytalanságunk növekszik tovább. Itt az elbeszélők, bár ama „trükkös” szerkezetben és akaratlanul, de egymás narratíváit építik tovább és rombolják is le egyszersmind: miközben a regényben lineárisan haladunk előre, s felfejtjük, épp miféle körülmények motiválták vagy determinálták az előző fejezet narrátorát, más irányokba is terjeszkedik az elbeszélés, újabb és újabb történetek és történetlehetőségek bontakoznak ki, ám bizonyos motívumok többnyire kifejezetten nem hangsúlyos ismétlődése erős koherenciát ad a szövegegésznek – mintha egy (offline) hipertextust olvasnánk.

A zárófejezet (melyet az elbeszélt történet szerint egy szerencsétlen módon megsemmisült mappa tartalmaz, vagyis nagyszabású leletmentés tanúi is vagyunk) persze ad egy olvasatot a különös bűntény még különösebb utóéletére tekintve. E fejezet kacérkodik legbátrabban a mágikus realizmussal, érzékeny, profetikus és lírai befejezést alkotva ezzel a regénynek, melynek középpontjában olvasatom szerint mégis az emlékezés és megírás oppozíciója, a „rögzítés” két ellentétes formája áll, miként erre az egyik elbeszélő utal is. „Ha nem írod meg, kénytelen vagy emlékezni rá. Ha megírod, elfelejted. Következtetés: vagy egyáltalán ne írd meg, vagy ha mégis megírod, ügyelj rá, hogy megmaradjon.”