A nagysikerű regény afféle világvégi road movie: apa és fia vándorol a katasztrófa sújtotta világban, élelmet guberálva a romok között, rejtőzködve a többi túlélő elől, akik egymásra vadásznak. KERESZTESI JÓZSEF ÍRÁSA.

Az induló képlet a posztapokaliptikus science fiction zsánere – kérdés, hogy miképpen válik irodalommá. 

A közelebbről meg nem határozott katasztrófában elpusztult a civilizált világ, és túlnyomórészt vele pusztult a flóra és a fauna is. Az apa és a gyerek pedig vándorol dél felé, a tenger irányába. Nem mintha bármi várná ott őket, de a férfi tisztában van vele, hogy északon nem élnének túl még egy telet. Az anya már korábban öngyilkos lett, mert kilátástalannak ítélte a helyzetüket: „Megerőszakolnak és megölnek mindhármunkat és felfalják a testünket és ez akkor is így lesz ha nem vagy hajlandó tudomást venni róla.” Az apa a fiút félti, és vele együtt az olvasónak sincs más választása. Ez a lélektanilag roppant egyszerű és hatásos leosztás voltaképpen kettejük kamaradrámájává teszi a könyvet.

Olvassunk bele a nyitó jelenetbe: „Mikor felébredt a fák közt a sötétben és az éjszaka hidegében kinyújtotta a kezét s megérintette a mellette alvó gyereket. Sötétnél is sötétebb éjszakák és egyre szürkébb nappalok követték egymást. Mintha valami hideg hályog támadta volna meg a világot homályba vonva mindent. A férfi keze lágyan emelkedett és süllyedt az aprókat lélegző gyerek mellkasán. Félretolta a vízhatlan ponyvát és feltápászkodott a bűzlő ruhák és pokrócok közül s kelet felé nézett de nem látott semmi fényt. Az álomban melyből felébredt egy barlangban kószált a gyerek kézen fogva vezette.” Ebben a néhány sorban McCarthy félreérthetetlenül megadja az alaphangot. Az ellenséges, kietlen világ, a nyomorúságos körülmények, az apa óvó keze az alvó gyerek mellkasán valamint a tovább folytatódó álomjelenet látomásossága: minden teljesen egyértelmű, ebben a világban nem igazán bonyolultak a viszonyok. Vagyunk mi, a jók, akik nem esznek embert, valamint vannak a rosszak, akik leölnek és megesznek minket. Mindez aztán annyiban bonyolultabbá válik, hogy a gyerekben megjelenik az elementáris önzetlenség, a szolidaritás motívuma. Míg az apa gyanakvó minden idegennel szemben (hiszen világos számára, hogy ez a gyanakvás a túlélés előfeltétele), a fiúban él a vágy, hogy találkozzon a „jókkal” és csatlakozzon hozzájuk. Kettejük kapcsolatába itt lopódzik be némi feszültség: a férfinak, ha meg akarja óvni a gyereket, az egész világgal szemben óvnia kell.

Az egyértelmű, azonnal átlátható viszonyrendszer mellett Cormac McCarthy regénye a tömegkultúra közismert sablonjaira alapoz. Miképp lehetséges hát, hogy mégis vérbeli szépirodalomként képes hatni?

Egyfelől úgy, hogy megtisztítja minden esetleges elemtől és szokásos cicomától a posztapokaliptikus science fiction zsánerét, s nem tesz semmilyen engedményt a hősre épülő, cselekményes kalandregény irányába (miközben a történet a folytonos fenyegetettségből kifolyólag mégis mindvégig igen feszült marad). Az alapok ilyenformán a maguk pőre egyszerűségében tárulnak föl: az ember egyedül találja magát a széthullott világban, ahol az önzés válik a túlélés zálogává. Innen nézve az sem véletlen, hogy a katasztrófa okáról nem tudunk meg semmit – a végítélet nem esetleges emberi mulasztások eredménye, hanem szükségszerű állapot. Így tehát McCarthynál a világ a látványos-cselekményes elemek híján egyfajta teológiai allegóriának a keretévé válik, ahol az Atya és a Fiú keresi a helyét a Lélektől elhagyott mindenségben. A kötet hátlapjára is kirakott, nem túlzottan bonyolult teológiai utalás ugyancsak a regény kezdete táján hangzik el: „Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.”

Ismerős díszletek, izgalmas, de mégsem az akciókra kihegyezett cselekmény, jól érthető moralitásjáték – mindez magyarázatot adhat a könyv népszerűségére, ám az irodalmi kvalitásnak még mindig nem garanciája. Innen pedig a szépírói munka veszi kezdetét: McCarthy központozás nélküli prózája ellenállhatatlan víziót alkot a végítélet utáni, romokban heverő világról. A romhalmaz szenvtelen számbavétele és a súlyos sebeket kapott természet még szenvtelenebb működése biztosítja a regény magával ragadó ritmusát. Az út bízvást olvasható szikár, kietlen, mégis lírai nature morte-ként, ami még a némileg demagóg zárlatnak is elveszi az élét. Kérdés persze, hogy a regény többszöri olvasása során a két réteg – a tömegkultúra kelléktárából átemelt posztapokalipszis-mítosz, illetve a romokban álló világ ihletett megjelenítése – nem hat-e egymás ellen, s amikor a két főszereplő sorsa fölötti aggodalom már nem vált ki feszültséget belőlünk, a regény mégiscsak képes-e föltárni újabb rétegeket.

Mindenesetre első olvasásra Az út igen hatásos és igen nyomasztó könyv. A főműként emlegetett McCarthy-opus, a Véres délkörök tágasságát nem éri el (mint ahogy, kannibálok ide vagy oda, annak letaglózó brutalitását sem), de ez talán nem is véletlen. Hiszen a Véres délkörök nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a nagy amerikai alapító mítoszt, a határvidék (vulgo: vadnyugat) mítoszát írja újra és aknázza alá, míg az új regénynek nincsenek a nagy közösségi történeteket illető igényei. Ha úgy akarjuk, persze Az út mégiscsak elhelyezhető ugyanebben a mitológiai keretben: ekkor a valaha nyugat felé tartó pionírok nagy történetének az inverzeként tekinthetünk rá, ahol az apa és a gyermek afféle magukra maradt ellen-pionírokként vágnak át Amerikán, mentve mindazt, ami még menthető. Ami pedig iszonyatosan kevés. Ilyenformán a masszív reménytelenséget feloldó, sajátos happy endbe forduló zárlat sem következik a történet logikájából, ezért hat némileg kényszeredettnek és következetlennek – bár a regény hatalmas közönségsikeréhez valószínűleg hozzájárult, hogy Cormac McCarthy az utolsó lapokon mégiscsak elviselhetővé enyhíti Az út masszív borúlátását.