Az író hatvanadik születésnapjára jelentette meg a Magvető ezt az elegáns és tartalmas kötetet. KOVÁCS DEZSŐ ÍRÁSA.

Az esszé-, kritika- és tanulmánygyűjtemény azok számára is hasznos olvasmányul szolgálhat, akik nem feltétlenül követték nyomon az (eddigi) Esterházy-oeuvre dimenzióit, kritikai recepcióját.

A sokfele ágazó és hatalmas Esterházy-irodalomból azok az írások kerültek most egymás mellé, amelyek valamiképpen pregnáns módon mutatják be/elemzik a legfontosabb műveket. A válogatás szempontja lehetett az is – lévén kerek évfordulóra készült összeállításról van szó –, hogy úgynevezett „negatív” kritikák ne szerepeljenek a gyűjteményben. Ugyancsak kimaradtak a külföldi kiadások nyomán született bírálatok, amelyek bizonyára tartalmaztak volna figyelemre méltó gondolatokat. (A válogatók – a copyright-jelzet tanúsága szerint –  Palkó Gábor és Péczely Dóra.) A műfaji paletta rendkívül széles: írótársak esszéi (Kertész Imrétől Nádas Péterig, Garaczi Lászlótól  Forgách Andrásig, Darvasi Lászlótól Tandori Dezsőig, Márton Lászlótól Visky Andrásig), valamint szabványos és kevésbé szabványos hetilap- és folyóirat-kritikák, szaktudományos tanulmányok, kismonográfia-fejezetek egyaránt olvashatók a kötetben.

Amely ekként nemcsak egy kiemelkedő írói életmű „körüljárása”, hanem a kortárs kritikai közgondolkodás és közbeszéd tükre: nyelvhasználaté, észjárásé, bírálói viszonyrendszeré és értelmezői kánoné. A kötet írásai csaknem három és fél évtizedet fognak át, ekként maguk is történeti produktumként olvashatók. A legkorábbi szöveg, Bata Imréé a Fancsikó és Pinta prózáját és szerzőjét ajánlja az olvasók figyelmébe, 1974-ből – „Ökonómiája van ennek az előadásmódnak; Kosztolányira emlékeztet” –, a legkésőbbi textusok, Bazsányi Sándoré, Szilasi Lászlóé és Turi Tímeáé a Semmi művészet kapcsolódási pontjait, nyelvi-poétikai horizontjait elemzik 2008-ból. S ahogy nyilván minden generáció Esterházy-olvasójának megvan a maga legkedveltebb könyve (vagy könyvei) a szerzőtől, úgy a kritikai irodalom búvárlójának is meglehet a maga érvényes olvasata az életmű vonulatairól.

Az oeuvre első csúcspontja és emblematikus opusa, a Termelési-regény (1979) recepciója, úgy vélem, nem lehet teljes a régi Mozgó Világ hajdani, Ötfokú ének című kritikai összeállítása nélkül; öt jeles irodalmár (Bojtár Endre, Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Veres András) elemezte, bírálta s helyezte el akkor az irodalmi palettán az új magyar próza korszaknyitó művét. Az a publikáció a nyilvánosság akkori kontextusában irodalompolitikai és morális tett volt, kulturális esemény, miként magának a műnek a megjelenése is. Már csak kultúrhistóriai-irodalomszociológiai szempontból is indokolt lett volna tehát az egykori szövegek beemelése e tág horizontú kötetbe.

De lássuk, miféle kritikai körképet nyújt Esterházy Péter mai és leendő olvasóinak e szöveggyűjtemény? Minden szerző egy-egy írással szerepel a kötetben, s többé-kevésbé majdnem valamennyi Esterházy-műről olvasható egy-egy elemzés. Bekerültek tanulmányok, amelyek valamely jellegzetes pályaszakaszt vagy poétikai sajátosságot analizálnak.  Szirák Péter A későmodern és posztmodern tapasztalat interpretációját, Wernitzer Julianna Esterházy idézettechnikáját, Szabó Gábor A Szentkuthy–Esterházy-tengelyt elemzi – többek között. S bár a kötet felvonultatja az Esterházy-recepció legnagyobb hatású szerzőit (Balassa Pétertől Kulcsár-Szabó Ernőn át Radnóti Sándorig és Szegedy-Maszák Mihályig), egynémely kritikusok, irodalmárok írásainak hiánya mégiscsak feltűnő (Angyalosi Gergelyé, Bán Zoltán Andrásé, Dérczy Péteré, s a sor nyilván folytatható). Úgy vélem, a kötetben szereplő egyes ítészek tán nem a legkarakteresebb Esterházy-tanulmányukkal vannak jelen a válogatásban (példának okáért Balassa Péter).

Kritikai közhely, hogy az Esterházy-műveknek nem egyetlen autentikus, hanem igen sokféle olvasata lehet. Úgy hiszem, nem lett volna kevésbé reprezentatív és hasznos e könyv (valamint méltó a szerző szelleméhez), ha egymással polemizáló cikkek is bekerültek volna lapjaira. A közölt írások persze így is kivétel nélkül inspirálóak, valamiképpen orientálóak, színvonalasak (ha olvashatóságuk szintje nagy eltérést mutat is).

Réz Pál írja Esterházy publicisztikájáról a kötet egyik pompás esszéjében: „Mondja a magáét, s mert a magáét mondja, jószerivel minden mondata vág valami, valaki felé: alig van hazai attitűd, társadalmi réteg, világnézeti csoport, irodalmi vagy másféle egyház, esztétikai iskola, hiedelem, amelyet meg ne karcolna, ki ne csúfolna…” Kertész Imre rövid írásában pedig az áll, hogy E. P. publicisztikája „nyelvet és gondolkodásmódot teremtett Magyarországon”. Az értékelések, méltatások sora tetszőlegesen bővíthető. Egyszer majd talán olyan írás is születik, amely egybegyűjti, hogy Esterházy mely szófordulatai-mondatai lettek szállóigévé, idézett szentenciává; a közbeszéd részévé.