Tavaly volt hatvanéves, és ebből az alkalomból jelent meg az Állástalan táncosnő párja, amely egy újabb merítés az egyik legfontosabb kortárs életműből. A könyv emellett beszélgetéseket is tartalmaz: a versek keletkezését járja körül, gyerekkort és rendszerváltást, szerelmeket és barátságokat. Kemény Istvánnal mi is a versek nyomába eredtünk, de akadtak prózaibb témáink is.

– A pályád alatt változott a versíráshoz való viszonyod?

– Jaj, a pályám… Még nem dolgoztam fel – de lehet, hogy nem is fogom soha –, hogy annyi idős lettem, amikor az embernek már pályája van. Amire vissza lehet tekinteni. Teljesen jogos a szóhasználatod, de én még mindig úgy nézek magamra, mint akinek élete van, és nem pályája.

– Akkor máshonnan közelítek: volt olyan pillanat, amikor azt érezted, abbahagyod?

– Nekem az írás teljesen összeszövődött az élettel úgy tizenhét éves koromtól fogva. Azóta tér vissza rendszeresen az érzés, hogy kiégtem, és nem tudok már többet írni, és hogy ezért élni se érdemes. De azt még álmomban se gondoltam soha, hogy magamtól abbahagyjam.

– Képzeld, hogy elhívna kávézni a pályakezdő éned, és várna valamiféle biztatásra, hogy miként is fogjon neki az előtte álló útnak. Tudnál neki tanácsot adni?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Könyvterasz.hu, 2022. 02. 13.