Kilökődik a gyász az emberből, mint a húsba fúródott szálka. Akaratlanul válik el a testtől az oda nem illő anyag, a lélektől a behatoló keserűség. És ha már kijött, ott van, nem lehet visszagyömöszölni, csak még nagyobb fájdalmak árán. Kezdeni kell vele valamit, és a gyászban enyhülést hoz, ha mások előtt is felfedjük. Kimondjuk, szétbeszéljük, és akkor, mint egy keserű granulátum, elkezd feloldódni a közös térben. Mesterházi Mónika új kötete éppen ezt teszi: akár egy naplótöredékekből összeszőtt gyászruhát, úgy öltheti magára az olvasó a versbeli beszélő (szerző?) fájdalmát. Ám gyászverset írni mindig veszélyes vállalkozás. Azt kell szavakba önteni, amire nincsenek szavak: a veszteséget. Ugyanakkor – hiába, hogy a líra az egyik legintimebb műnem – nem szabad, hogy a személyesség túlságosan rátelepedjen a versre, agyonnyomja azt. A Nem félek épp ezért is merész vállalás, hiszen Mesterházi Mónika egy komplett kötetet szentelt a témának.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Svébis Bence, Élet és Irodalom, 2021. 10. 29.