A kortárs irodalomban rokontalan ez a fajta sűrű, néhol a műfaji határokon túlfutó próza. Irene Solá gyakorlatilag a regény felütésével sejteti, hogy valami szokatlan következik: az első lapokon a katalán hegyek fölé érő felhők szólalnak meg: esőt és villámot hoznak, miközben a felhőmonológ elhangzik.

Az egyik villám agyonsújtja az istálló előtt tevékenykedő gazdát, akinek felesége, Sió özvegyen marad két gyermekkel.

A balladai hangvételű történetben nem egyszer épp csak felsejlenek az események. Mintha évszázados, évezredes történetet hallgatnánk, amelynek teljes változata már nem is ismert, elfelejtődött az időben. Nem véletlenül használjuk a „hallgatás” szót az „olvasás” helyett, hiszen Solá prózanyelve közelebb áll a generációk által mondogatott, csiszolgatott, szóban továbbadott népballadákhoz, a népmesékhez vagy a mondákhoz, mint a modern prózához. Néhol versbe csap át, máskor a teljes nyelvtelenségbe, például ott, ahol a „hegyek beszédét” olvassuk, azaz egy egész fejezetet Katalónia születéséről. Ahol a szó nem elég, a szöveg helyén egyszerű, egyvonalas rajzok állnak – mondhatnánk, barlangrajzok.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Péntek Orsolya, Magyar Hírlap, 2021. 11. 16.