„Agyamról lehúzódik az iszapkorona, aranylemezei közül szemrésem koronáján elém jön a fekete csuklyás, pálcaujjú asszony, karján az aszkéta csecsemővel, perzselt lábú, kíváncsi madarak, gyökérarcú, megbízhatatlan szentek kíséretében.” – „Elmegyek az antik bútoros mellett, részévé válok a térnek, a sokágú réz állólámpa lefejez, megmaradt testem örökzöld tölgylevél mintázatú art deco széktámla, pálmák lengedezése a ventilátor alatt, a boltos, amint melleit félretolva felpróbál egy jáspis nyakéket, hogy pont középen legyen, egy kép, amin a szövetség ládáját viszik, és valaki révült táncot jár, a halászhajót dobáló tenger a háttérben, már vérkeringésem elhagyott megállói.”

Idézeteink stílusának, nyelvi alakzatainak, belső ritmusának hasonlósága eléggé nyilvánvalónak tűnhet. Mindkettő leginkább valamilyen tudatállapot megragadására törekszik, a lélek rezdüléseit fejezi ki. Az elsőt Konrád György korai pályaszakaszának egyik alapművéből (A városalapító, 1977) vettük. A második Konrád József regényéből származik.

[…] A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balogh Ernő, Népszava.hu, 2022. 03. 26.