„Minden regény így kezdődik: ’Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.’ Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.”

Ez Esti Kornél ítélete a regényről, Esterházy Péter pedig, aki eddigi életművében nem kevés bizonyítékát mutatta Kosztolányi-kötődésének, hajszálpontosan az említett mondattal kezdi regényét, melyet a lehető legegyszerűbb ars poetica követ, amikor megállapítja a galléros fiatalemberről: „Ez én vagyok.” Esterházy tehát kölcsönkéri egy időre Kosztolányi alakmását, az Esti névvel plusz jelentésréteg rakódik az egyes szám harmadik személyű történetmondáshoz. „Az Esti az egy név, amely ugyan már foglalt, de amely épp azt állítja incselkedve magáról, hogy ő üres, hogy betöltendő, hogy még (mindig még!) meghatározatlan, légy a végtelen, mondja.” (18. o.) És Esterházy valóban végtelen sok módon helyezkedik bele a figurába, hol a legszimplább tanyasi csirke szerepét játszatja vele, hol kutyaként vagy nőként jeleníti meg. A kötetet tehát Esti Kornél alakja fűzi egybe, ahogyan korábban a Harmonia Caelestisben (2000) és a Javított kiadásban (2002) az apafigura, úgy most Kosztolányi csélcsap énje biztosítja Esterházynak, hogy egymás után, szinte véletlenszerűen vonultassa fel a világ legkülönfélébb témáiról tett megállapításait. Ennek következtében Esterházy megszokott intertextuális utalásai az Esti esetében többségükben egy meghatározott csomópont felé terelődnek, méghozzá a Kosztolányi-életműhöz, legyen szó a Hajnali részegségről, az Esti Kornél énekének motívumrendszeréről vagy bármelyik novelláról. A szövegre azonban mégsem nehezedik bántóan a Kosztolányi-túlsúly, egyrészt mert az utalások mindig homlokegyenest más környezetben helyezkednek el, másrészt pedig Esterházy szövegébe beleíródott az a jóleső bizonyosság, hogy Kosztolányit csak szeretni és tisztelni lehet.

„Egyet azonban kikötök: össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.”

A műben hangsúlyosan jelen van a töredék-jelleg, sőt, az író helyenként kimondott Töredék-kollekciót vonultat fel, különböző aforizmákból válogatva, híres emberek híres mondataitól egészen a reklámszöveg-jellegű megfogalmazásokig. Az aforizma pedig szükségszerűen töredék, ám valamiféle mély lényeget magában hordozó töredék, mely feleslegessé teszi az eredeti kontextust. A kötet második fő részében, mely az Esti Kornél-novellák újraírt változatát tartalmazza, konkrétan megtalálható a fejezetcím: Esti Kornél és a töredék. Esterházy a többi fejezetleírásnál is rájátszik erre, a klasszikus rövid bemutató szövegből kihagyva az igét, pl. Első fejezet, melyben Esti Kornél biciklije, avagy a világ szerkezete.


„Az én stílusom ellenben még mindig nyugtalan, kócos, zsúfolt, cifra, regényes. Javíthatatlan romantikus maradtam. Sok jelző, sok hasonlat. Ezt nem engedem elsikkasztani.”

Akárcsak Ady véleménye szerint Kosztolányi, Esterházy is irodalmi író, csak éppen egy későbbi generációé, így nemcsak abban leli élvezetét, hogy ritkán használt szavakat sorakoztat fel, gördülékeny, hosszú mondatokat ír és dúskál a díszítőelemekben, hanem saját irodalmiságára is reflektál, kiszól a szövegből, szívesen dicséri például önnön frappáns, hirtelen eszébe jutott kifejezését. Esterházy mondatai minden esetben tudatosan átgondoltak, már-már tökéletesek: mindig tisztában van vele, hogy az adott témához illeszkedve mivel érheti el a legnagyobb hatást: végtelenül hosszú körmondattal vagy épp azzal, hogy egy röpke szó után kiteszi a pontot, az olvasót pedig magára hagyja a fehér lappal. És mivel Esti Kornél csak a nyelvben létezik igazán, („e szavakból szőtt ember”) nem maradhat el a szójáték sem, Esterházy a szokásos fricskával kiegészítve jelzi, hogy a magyar nyelv mindenekfelett: „Égi kar inti, frigye sikerülni fog. Hát ezt fordítsd le, nyuszómuszó […]” (47.o.)

Esti Kornéllal már Kosztolányi is roppant erős alakot teremtett, akinek személyisége mintha túlmutatna a puszta írói fikción. Esterházy pedig tulajdonképpen az által erősíti tovább a figura kánonbeli szerepét, hogy elbizonytalanítja, relativizálja azt: Esti bárki és bármi lehet, bármilyen élethelyzetben, ami pedig biztosítja az „estikornélosságot”, az egyedül a név, mely végső soron azonossá válik viselőjének tulajdonságaival.