Bennett sűrű prózája olykor sokkal inkább tűnik hosszabb vagy rövidebb lére engedett szabadversnek, hiszen a történések helyét az aprólékosan kidolgozott nyelv, a szétszálazott impressziók, az ironikus önreflexió, a csapongó tekintet által befogott képek veszik át. Ez a legerősebb része a kötetnek, az élményt viszont jelentősen csorbítja, hogy legtöbbször nem világos a szövegek szervezőelve, hacsak nem a puszta szeszélyt, a költői szabadságot tekintjük annak. Emiatt viszont nagyon sok minden tűnik esetlegesnek ebben a prózai világban, bármi követhet bármit, a szövegeket bárhol el lehetne metszeni vagy újraindítani, és akár egész bekezdéseket is tetszőlegesen helyezhetünk ide-oda az egyes novellákban vagy akár az egész kötetben. Ám még ennél is bosszantóbb a túlerőltetett részletesség, amely gyakran jelentéktelen gondolatfutamokba torkoll. „Megmozdultam, de nem csuktam be az ajtót, mert – már emlékszem – az asztalnál ülve – az asztalnál ültem – ültem és bámultam kifelé –, most világos számomra, hogyan is volt”. Olvasó legyen a talpán, aki erre csettinteni tud.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Es.hu, 2023. 01. 27.