A magam részéről a sematizálástól, a bornírtságtól és a felejtéstől szerettem volna megmenteni gyermekkorom egyik kedvenc íróját, egy olyan könyvvel, ami családi kapcsolatrendszerén keresztül megrajzolja lelki portréját és kedvet csinál a művei olvasásához. – Szécsi Noémivel most megjelent, Jókai és a nők című könyve kapcsán beszélgettünk.

Most megjelent Jókai és a nők utószavában beszámolsz ennek a könyvnek a – tágan véve negyven, de – legalább húsz évre visszanyúló előzményeiről. Mikor gondoltad először, hogy keringésed a téma körül egy könyvhöz vezet majd, hol kezdődött a tudatos építkezés, és milyen váratlan kanyarokat vett?

A magyar parlament ülésháza látható, 1942-ben járunk. Csupa öltönyös, középkorú férfi zajong a padokban, majd az egyikük, az Imrédysta párt képviselője szót kap és szónokolni kezd. Azért interpellál, hogy a Magyarországgal hadban álló Angliában élő özvegy Jókai Mórné Nagy (Grosz) Bellát fosszák meg a neki az átengedett Jókai-ingóságok fejében folyósított járadéktól, és lehetőleg a magyar állampolgárságától is. Így képzeltük el Fehér Béla íróval – akivel egy időben sokat beszélgettem a témáról –, ez lenne egy életrajzi Jókai-minisorozat első jelenete, ez a Jókai halála után mintegy 40 évvel később lejátszódó, meglehetősen drámai esemény szolgálna annak keretéül, amelyen belül elmesélhető az első olyan magyar író története, aki regényeivel vagyont gyűjtött, és akire olyannyira nemzeti tulajdonként tekintettek, hogy a zsidó feleségét is méltatlannak ítélték hozzá és jogai birtoklásához a felfokozott politikai hangulat közepette. Mindkettőnket másért foglalkoztatott a téma, Béla irodalmi formában képzelte el, én meg általában is úgy gondolom, hogy éppen elég fikció van a magyar fejekben a kultúránkról. De 2012 körül – egy évvel azután, hogy megjelent a Nyughatatlanok című regényem, amelynek kezdőjelenete egy „Jókai-tribute” Jókai Bárdy család című novellája felhasználásával – elkezdtem ismerkedni a Jókai-életrajz forrásanyagával, láttam meg, mi van kiadva, mi nem. A szocializmus irodalomtörténet-írása nagyon sok teret és energiát szentelt Jókainak, amit csak lehetett, kiadtak, jegyzeteltek, csupán a levelezés utolsó kötete hiányzott feltűnően, mert a Jókai-filológia az idő múltával nem volt olyan prioritás, mint korábban, felhagytak a munkálatokkal. Amikor 2014-től egyre többet foglalkoztam nőtörténettel, feltűnt, milyen sok női memoár megszületését segítette ez az írókultusz, amelynek melléktermékeként leképeződnek a nőkkel kapcsolatos elvárások, dilemmák, így a kiadott anyag olvasgatása mellett a levéltárban található, kiadatlan iratokat is böngészni kezdtem. Érdekelt a frusztráltan rejtőzködő Nagy Bella, a sokszor megalázott Laborfalvi Róza, a születése szégyenét internalizáló, ezért annál ambiciózusabb Jókai Róza, a törekvő Jókay Jolán, a megkeseredett Váli Mari. Nem voltam biztos benne, hogy ezekről a nőkről még az én interpretációmra is szükség van, noha azt is észleltem, hogy nagyobb betekintésem van a témába, mintha kizárólag az irodalom felől nézném.

[…]

A válasz többi része és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Greff András – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra, Litera.hu, 2025. 02. 18.