Nemegyszer már az is kérdéses, mi a műgyűjtemény (Tandori esete), sőt, hogy mi számít egyáltalán műnek (vö. Terror Háza, víztorony-építőművészet, könyv, pénz stb.), hogy meddig tartható fenn a „banális” műben az artisztikum varázsa hozzáadott „filozófia” nélkül (Anaxagorásztól Husserlig), hogy a képkeret határa-e a műnek (nem!). Hogy épül-e hipernarratíva a művek fölé, köré vagy mellé, hogy képesek-e beszélgetni egymással a térben spontán vagy nagy gonddal elhelyezett tárgyak, és ha igen, akkor miről beszélnek, és miként lehetséges, hogy a nagy mesterek „kis” művei sokszor közlékenyebbek. Hogy banális vagy kínos hülyeségeket (vö. a kínai ezredfordulós művészetről szóló írással) vagy épp okosságokat (ehhez megbízható hallás kell) beszélnek-e a művek, ösztönösek-e, vagy teátrálisak a megnyilvánulásaik. Hogy sikerül-e esetleg más (okosabb) beszélgetőpartnert találni a műhöz, például szöveget (Nádas esetében) vagy új térhasználati potenciált (a lakáskiállítástól az állatkertig).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csehy Zoltán, Es.hu, 2026. 07. 03.