Kánkán az üvegpadlón, címmel jelent meg Tóth Krisztina prózakötete, amiben a 2023-2025 között megjelent novellákat, tárcanovellákat gyűjtötte össze. A novellák egészen hétköznapi pillanatokban mutatnak meg globális problémákat, egyéni sorsok, jelentéktelennek tűnő, mindennapos küzdelmeiben segítenek meglátni olykor saját magunkat is. A Jelennek adott interjújában kérdeztük például arról, hogy mit tett az elmúlt tizenhat év a nyelvvel, hogy értjük-e még egymást, hogy hagyja magára egy macsó társadalom végső soron a férfiakat is, és hogy felnőhet-e egy évtizedeken át infantilizált társadalom.

A novellák által lefedett két év globálisan is turbulens időszak volt, az ön életében különösen: külföldre költözés, házasság, szakmai sikerek és közéleti támadások… Általában ezt a két évet fedik fel a novellák, vagy vannak ciklusok, amik konkrét, rövidebb időszakokhoz kötődnek?

Van köztük egy-kettő, amelyeknek beazonosítható keletkezéstörténetük van, de igazából, irodalmi szempontból ez lényegtelen. Ilyen például a kötet záró darabja, a Végszó. A londoni lakásunk festésekor derült ki, hogy a fiatalember, aki a munkát végezte, valójában színész, és ebből bontakozott ki egy történet, amit aztán átültettem Magyarországra. A történetek magja többnyire talált anyag, és ami a legfontosabb, ahogy erről az időszakról szólnak. Azt remélem, hogyha harminc-negyven év múlva valaki elolvassa őket, akkor kialakul majd benne egy kép a 2020-as évekről.

Közös tapasztalatokról szólva, a novellákban sokszor előkerülnek a kiszolgáltatottság különböző formái, amikkel az elmúlt tíz évben, azt hiszem, tinédzsertől nyugdíjasig mindenki találkozott. Harminc-negyven év múlva is ugyanazt értjük majd kiszolgáltatottság alatt, mint most, vagy a jelenség marad csak más lesz a tartalma?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kormos Lili, Jelen.media.hu, 2026. 06. 18.