Az író regényként prezentálta a tárcaregényt, s ennek megvannak a következményei. A nagyszabású első három fejezet, amely jó kedvvel íródott, sokkal nagyobb szövegtestet ígér, mint ami a kilenc folytatásba belefért. – Radnóti Sándor kritikája.

Én is ismertem gyermek- és fiatalkoromban ilyen, az időből kihullott jelentékeny öreg hölgyeket. Lívia nénit, tekintélyes nőgyógyász hitvesét, aki barátnői társaságában, ahol folyton a cselédről beszélgettek, és többnyire szapulták, nem győzte dicsérni az övét, a „gyöngyöt”. (Átvétel németből, die Perl, a jó háztartási alkalmazott.) Egy Hatvany bárónőt, valaha festő, később restaurátor nejét, akinek szilárd álláspontja volt, hogy ő nem dolgozott, nem dolgozik és nem is fog dolgozni soha. Zeza nénit, akinek szép porcelángyűjteménye volt (benne egy Ming-kori csészével), s akitől megtanultam a meisseni, a sèvres-i, a Wedgewood, a herendi, a Zsolnay porcelán megkülönböztetését. Lilly nénit, akivel Nietzsche-verseket olvastam. Mani nénit, akit Angliában élő nővére ellátott tabloidokkal, s ezért mindent tudott a királyi család pletykáiról. Kulturáltak voltak, több nyelven beszéltek, gyermektelenek, vagy rég kivándorolt (egy esetben megölt) gyermekek szülei; társalgásukból ki nem lehetett volna találni, hogy a XX. század ötvenes, hatvanas éveiben járunk, Magyarországon. Azt hittem, rég kihaltak már, de Bognár Péter képzelete feltámasztotta ezt a típust a XXI. század elejére „száz vagy kétszáz évesen”.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Radnóti Sándor, Litera.hu, 2026. 05. 20.