A kiállításmegnyitó speciális, hangsúlyozottan nem-kritikai műfaj. Azokban azt kutattam – ahogy kurta előszavamban írom –, hogy egy kisebb vagy nagyobb mester miképpen viszi véghez a rászabott feladatot. – Megjelent Radnóti Sándor Rácsodálkozás című képzőművészeti tárgyú, kiállításkritikai szövegeinek gyűjteménye. A szerzővel beszélgettünk.

Arra nem csodálkozik rá az olvasó, hogy megjelent képzőművészeti írásaid gyűjteménye, hanem örül. Mielőtt azonban a szövegekre összpontosítanánk, szeretném, ha alanyesetből indulnánk; miként beszélhető el a te személyes látástörténeted, a látásod iskolája, az értő műélvezet felé vezető utad?

Erre véletlenül pontos választ tudok adni. Már négyéves koromban, amikor még nem tudtam olvasni, apámmal gyakran néztünk képeket azokban a háború előtt megjelent képzőművészeti albumokban, amelyeket lelkesen gyűjtött. Ehhez hamarosan társult a Szépművészeti Múzeum rendszeres látogatása; a Régi Képtár fontos műveivel máig bizalmas viszonyban vagyok. A múzeumba járás életformám része lett. A harmadik elem, hogy szüleim képeket gyűjtöttek – régi, külföldi festményeket, s az ezzel kapcsolatos izgalmak, az attribúció csínjai és bínjai engem is elragadtak. Ezt persze szüleim is hozzáértőktől tudták, de mindig örömmel látom a bécsi Művészeti Akadémia képtárában ugyanazokat a tojásfejeket a XVII. századi holland kismester, Pieter Codde képén, mint az én ágyam fölötti hölgyportrén.

A szellemi érdeklődésedet közismerten Lukács György ragadta magával. Ellenben Lukács művészetfilozófiai figyelmének középpontjában nem a képzőművészet állt; alapvetően irodalomelméleti kérdések izgatták. (Szemben mondjuk páratlan kortársával, Hauser Arnolddal.) Miként ragadhatók meg a Lukács-tanulóéveid és a képzőművészet iránti teoretikus érdeklődésed összefüggései?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2026. 04. 26.