Erre nem számítottam. Hogy ez a könyv, amely a szerelemmel és a rezignált melankóliával, a középkorúság jól ismert gyötrelmeivel kezdődik, a gyengédség és a figyelem hétköznapi gyakorlásának nehézségeiről beszél, és aztán a bejáratott élet páros játszmáinak konstatálásával, a mulandóság tudomásulvételével folytatódik, a végére hirtelen csontig vág. Alászáll, és a családi fészekből, vagy néhanap tűzfészekből, a „mennyi düh, mégis boldogok akarunk lenni” világából hirtelen egy tényleges rémálom közepébe húzza be az olvasóját. Játéktérből rituális térbe ránt, az áldozat pillanatába, és ezzel visszamenőleg is átértelmez mindent.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szabó T. Anna, Es.hu, 2026. 04. 30.