Krusovszky Dénes A fiúk országa című novelláskötetének mondhatni két bemutatója is volt. A Kazimírban megrendezett eseményen a szerző nyomós okkal maradt távol, azonban Az Írók Boltjába szervezett, Frissítő című beszélgetés-sorozatot már nem úszta meg. Gaborják Ádám beszélgetett a szerzővel és Kiss Tibor Noéval Aludnod kellene című új regényéről.

A Kazimírban nyitva maradt kérdések most válaszra találtak. A Frissítő után Krusovszky örömmel mesélt nekünk is a versből prózába vezető útjáról, alkotási folyamatokról, a megteremtett új nyelvről, az elbeszélések szerkezetéről, hangulatáról, de a kedvenc olvasmányairól is.

Eddig költőként ismerhettünk, most pedig megjelent az első novellásköteted. Hogyan születtek ezek az elbeszélések, és mi volt a fő oka, hogy a lírából a próza felé mozdultál el?

Körülbelül másfél év alatt születtek meg ezek a szövegek. Ebben az időben volt egy nagyon sűrű szakasz is, amikor a kötetben szereplő novellák nagyjából egyharmadát megírtam. Ez két-három hónapot jelentett egy külföldi alkotóházban, ahol szinte semmi mást nem lehetett csinálni, csak írni. Tulajdonképpen rá voltam kényszerítve, hogy írjak. De egyébként is régóta készültem már a prózaírásra, publikáltam is néhány tárcát korábban, de nem voltam velük igazán elégedett, viszont egyre fontosabb kihívássá, illetve igénnyé vált bennem a prózával való bíbelődés. A vers továbbra is egyféle alapot jelent számomra, a versírás pedig létszükségletet, ugyanakkor éreztem, hogy kikristályosodik bennem egy elképzelés arról, miféle prózát, milyen történeteket szeretnék írni. Aztán már csak azt kellett kivárni, hogy kerete legyen ezeknek a történeteknek, hogy meginduljon az írás folyamata. Végül ott, a világtól kissé elzárt alkotóházban, a novellák írása öngerjesztő folyamattá vált.

Ezek a novellák picit hosszabbak a megszokottnál, nem az a metrón olvasós fajta egyik sem. Picit több idő, több jelenlét kell hozzájuk.

Nekem az a fajta kispróza a legszimpatikusabb olvasóként is, ami az elbeszélés-hossz felé hajlik. Olyan szövegeket akartam írni, ahol van hely a háttérnek is, van idő kibontani mögöttes dolgokat. Alice Munro ennek a mestere, aki 30-40 oldalas szövegekben kész regényeket ír meg. Egy novellának lehet ilyen tágassága, nagyobb lélegzete. Ez kezdett el izgatni többek között.

A költők, akik prózaírásra adják a fejüket sok esetben a lírájukhoz nagyon hasonló nyelvezetű regényt vagy novellát írnak, esetleg verses prózát. Nálad ezt nem érezni. Ez cél volt? Egy új nyelvet akartál megteremteni, amire nem mondhatják, hogy krusovszkys?

A cél, nagyon egyszerűen szólva az volt, hogy olyan novellákat írjak, amilyeneket szívesen olvasnék, úgy, hogy távolról, a kispróza tágabb terében visszhangozzanak valamit abból, amin addig lírikusként dolgoztam. Azt gondolom, ha jól van megírva egy érdekes történet, emlékezetes karakterekkel és sajátos nyelven, akkor nem szorul rá, hogy még valamiféle erőltetett költőiséggel is beinjekciózzuk, költői lesz az magától is. A történetek felől közelítettem tehát, onnan vettem szemügyre a líraiságot és nem fordítva.

Az észak-amerikai prózák fordítása is formálta ezt a nyelvet?

Az észak-amerika próza inkább olvasóként hatott rám. Valahogyan a tömörségük, letisztultságuk ragadott meg (sokak mellett mondjuk Carver, Salinger, Capote, Munro történeteinek). De hatott a magyar próza is persze, ami nagyon erős: Nádas, Krasznahorkai, Esterházy, és még sorolhatnám a kedvenceimet. Ám közvetlen kapcsolódást nemigen éreztem írás közben feléjük.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás:  Benedek Leila, Librarius.hu, 2014. június 20.