Ez a Szív nekem fáj. Úgy kezdődik, ahogy szeretem, abban a ritmusban, dallamban, vershatáron ívelődő mondatokkal, azokkal az elengedett kézzel bemutatott, csodálatos egyensúlyozásokkal a nyelv kifeszített kötelén, amit igazából talán tényleg csak Szép Ernő tudott így – úgy sétálni a határokon, hogy messziről úgy látsszon, nincs is kötél. Hogy ez a Szív repül. Úgy kezdődik, hogy belemosolyoghatok megint a történetben bujkáló fájdalomba, látva (mintha árnyékot) a prózai valót, a mesélhetetlent a szívröptetés mögött – belemosolyoghatok a magam fájdalmába, mert szelíden elemel a tenyerén, megvizsgál, gyengéden simogat a szöveg, a nyár utolsó napján egy üres városban, ahol mindenki táncolt valahol, mert már megírta a versét.

Hogy aztán a szemem láttára élve-boncolódjon. Vagy mondom így: ez egy elfogyó Szív. A halál nem öl. Az ember öl, a test. Voltaképpen többnyire magunkat öljük meg… - ilyeneket mond Szív, és aztán elfelejti, hogy már majdnem mindkettejüknek jó lett, és hogy csak egy kicsinység kellett volna, egy icipici kehely a kopasztás leforrázott tollcsomóihoz – ilyen kopasztás ez: a szerep félelme mögül előkandikál a szerepjátszóé; a rettegő-maszk alól a rettegő valódi arc. A Por és Hamu Restaurant van minden banális kellékével Szív körül, hiába utazna belőle alkotói szabadságaira Berlinbe, Flandriába, Amerikába, Sylt szigetére – a bárhova embere hiába utazik a bármekkora távolságba. Vele marad a rettegés; léptekben, elsuhanásokban, lámpa alatt távolodó sziluettekben az a megbízhatóan kis mellű pincérnő, aki másnak ígérkezett – és Doktor Feketefekete is, lerázhatatlanul. Vele marad – a szerző épp ezért nem úgy játszik Szív billentyűinek regiszterén, ahogy szeretem, ahogy szelíd otthonossággal beetetve belakat az első két mesében, ahol tánc van, nyikorgó cégérek, nők, kik jobbak tudnak lenni bárkinél, és egy kicsi, buta tárca. A szív kellékei.

És erről a noteszek tehetnek. A noteszek. Most már van kint és bent, eddig nem volt ilyen. Nem volt ajtó, kerítés, határ, küszöb, nem volt kilincs, zár, retesz, nem volt kijárat, vészkijárat. A noteszek kétféleképpen is fosztanak azzal, amit hozzátesznek Szívhez, és a látás szíves módjához. A szerep félelme mögül előkandikál a szerepjátszóé, ahogy tapogatja az egykor volt barát hűlt helyét. Főleg önmagában. Ízleli a gyászt. Ez az első, ez az ízlelés. Bakó András álnéven lép oda, ahova Eörsi például való-nevén, s még sokan. Bakó - Baka István - akkora vesztesége lehet a szerepjátszónak, hogy csak a szerepben képes ferdén (mintha nem kívánt csapos-udvariasságot lesne a pulton) rápillantani? Őt is csak szerepben? Nem tudom. De a berlini fekete füzet ilyesmit sugall. Berlini vagy sem – leginkább bakaföldi és leginkább elmúlásfüzet. Minden szíves költészetbe és szépségbe menekülés elfonnyad, ha Szív eszébe jut az eltávozott barát.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hegyi Zoltán Imre, Ekultura.hu, 2014. december 8.