Ennek a könyvnek ciklusai vannak, ám van az elején egy önálló invokációs vers Egy madár repül címmel, ritmikus-rímes formában. Ugyanakkor a könyv formailag semmiképpen sem egynemű. Hogyan került ez a vers ilyen kiemelt helyzetbe?

Amikor írtam, nem azzal a szándékkal írtam, hogy ez kerüljön majd a kötet élére, de ez egy nyitó vers, azért van a kötet elején. Van is benne egy sor, ami így szól: Most beszélj, hallod! Most beszélj! Ennél explicitebb módon aligha lehet kifejezni, hogy nem halogatható tovább, nem halogatható a végtelenségig, most van itt a beszéd ideje.

A beszélőnek nem azért kell beszélnie, mert zsúfolásig megtelt a Budapest Sportcsarnok, és a türelmetlen hallgatóság zajosan követeli tőle a beszédet – nem követel tőle senki semmit, és a beszélő amúgy sem ambicionálja a sportcsarnokbeli fellépéseket. Nem az ő műfaja, nem az ő terepe. Bár azért egy kisebb színházterem alkalomadtán esetleg szóba jöhetne. Miért is ne? Hiszen nem állítja, hogy közömbös lenne neki, hogy figyelnek-e rá vagy sem – erről szó sincs! Nagyon is jó lenne, ha figyelnének! De ha senki se figyel (ha van ilyen, és előfordulhat), akkor is beszélnie kell. Ez a lényeg, erről szól ez a vers. És azért kell beszélnie, mert muszáj. Muszáj elmondania, ami felgyűlt benne. Már így is elég sokáig várt (órák teltek el, ezerévek), nem várhat tovább – nem várhat akármeddig, az ő ideje is véges. És szinte mindegy is, hogy mivel fogja kezdeni – nem, nem teljesen mindegy! –, az a fő, hogy kezdjen el beszélni. Lesz mit mondania. Miközben, mindig és mindenhol, falevelek tereferélnek.

Egy rövid, három szakaszból álló versről van szó, idézem az egészet:

Egy madár repül ágról ágra.
Vár valamit. Keres valamit.
Órák telnek el, ezerévek.
Falevelek tereferélnek.

Süt a nap, állsz egy fal előtt.
Hosszú a nyár, rövid az élet.
Most beszélj, hallod! Most beszélj!
Ha madárnak, ha falevélnek.

Hosszú a nyár, rövid az élet,
most beszélek, most beszélek!
Ha elérlek, ha el nem érlek,
ha madárnak, ha falevélnek.

Mennyire gondolod, hogy mindegyik kötet cezúra? Ebben a kötetben látok egy ilyen hajlamot - amelyet, ha úgy tetszik, egy Arany-utalással meg is erősítesz –, hogy ha nem is kései, de mindenképpen egy olyan költészetről van szó, amely elbabrál ezzel a gondolattal.

Attól függ, mit értünk cezúrán. Szünetjelet? Határvonalat? Megszakítást? Tulajdonképpen minden egyes vers után van egy cezúra, aztán ott vannak a ciklusok, és végül a kötetek. Nem gondolom, hogy minden kötet között egyformán éles határvonal lenne. Van, amikor csak egy szünetről beszélhetünk, persze annak is megvan a maga jelentősége, máskor tényleg valami más kezdődik el. Látványosan vagy kevésbé látványosan, néha alig érzékelhetően.

Ha jól értem, te érzékelsz egy fajta cezúrát az előző (Köztünk maradjon) és a mostani kötetem között.

Talán valóban történt valamilyen elmozdulás a két kötet versei között; ha nem is nagyon éles, nagyon látványos, de mégis észrevehető elmozdulás. Nem lehetetlen. De én nem használnám a cezúra szót. Valahogy úgy van ez, hogy aki mindennap belenéz a tükörbe, kevésbé veszi észre az arcán a változásokat.

Egy verset említesz ezzel kapcsolatban a kötetből (a címe: Van néhány probléma), amiben szerepel egy sor Arany Jánostól. Az egész vers egy humoros, groteszk felsorolás, szándékosan csupa lényegtelen, és lényegtelenné lefokozott problémák sorolása, melyek közül az egyik így szól: Amikor keresel valamit, és nem találod. // De hiszen az előbb még itt volt! // Hová lettél, hová levél...? Ezzel az Aranytól kölcsönzött sorral ér véget ez a szakasz. Arany idézett verse így folytatódik: Oh lelkem ifjusága! Ez a sor nálam nincs leírva – aki ismeri az Arany-verset, úgyis odahallja. Vagyis a probléma, amire utalok, valaminek a keresése, illetve nem találása, és ez a valami az ifjúság. De hát ez nem újság: az ifjúság tünékenységéről már korábban is írtam, ott van mindenekelőtt a Dal az ifjúságról című vers 2009-ből. Az előző, Köztünk maradjon kötetben is olvasható, és az azt megelőző gyűjteményes kötetben, a Megtanulni élni-ben is (2009). Az idő múlása pedig mindig is foglalkoztatott: ez egyik alaptémája A folyami költőnek, akit magamról mintáztam valamikor az 1990-es évek vége felé. Ettől függetlenül igaz, hogy az új kötetben sok vers foglalkozik – hol személyes megközelítésben, hol másképpen – a múló idővel. Ilyen például az Indián című vers is, ami teljes mértékben személyes. És az is lehet, hogy csakugyan változott némileg az időhöz (és térhez) való viszonyom. Mintha ma nagyobb távolságból nézném ugyanazokat a dolgokat, és magamat is, mint tegnap. Nem is, hogy kisebb empátiával, de távolabbról. De erről a versek többet és pontosabbat tudnak mondani, mint én. Én csak azt tudom, hogy nemrég a szemészeten egy kedves szemészorvosnő megdicsért, hogy milyen jól látok közelre is, meg távolra is. Azt mondta, nagyon fiatalos a látásom. Azt már persze nem tette hozzá, hogy a koromhoz képest.

A címválasztás egyszerre személytelen, ugyanakkor benne van egy olyan fajta nyitottság, amiből úgy érzem, hogy ennek a valahol ittnek a horizontja nagyon széles lehet.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2017. július 23.