Az évek iszkolása idei Könyvfesztivál legkülönösebb (és legsikeresebb) újdonsága lesz, alighanem. A 65. születésnapját a napokban ünneplő író megdöbbentő nyíltsággal beszél személyes univerzumáról, melynek számos eleme persze a regényekből ismerős lehet, ám ilyen pőrén, rafinált írói áttételektől mentesen sosem állt még a szerző olvasói elé eddigi pályája során. Siettünk is, hogy megismerjük az okokat, a késztetést, s egyálta­lán: egy bensőséges beszélgetőkönyv genezisét, melynek afféle bulváros „feltárulkozáshoz” minden látszat ellenére az égvilágon semmi köze nincs.

Hogyan, mikor találtál rá Marianna D. Birnbaumra? Hogy ismerted meg, mikor s miáltal lett ilyen meghitt a viszonyotok?

Ez a jó szó, rátaláltam. A mázlista, aki vagyok. Megláttam, és rögtön megszerettem. Illetve nem rögtön, egy fél óra múltán. Danilo Kis révén ismerkedtünk meg, ők régről jól ismerték egymást, nyaraltak is együtt mindig Dubrovnikban. Hogy honnan a meghittség? A rokonszenv, a kölcsönös megbecsülés, ilyesmik, ezek szükséges, de nem elegendő feltételek. Nem tudom megmondani, de nagyon örülök, hogy így van. Hogy hirtelen, majdnem negyven évesen lett egy barátom, aki mintha mindig is az lett volna. És akkor még nem is beszéltem a korallpiros szoknyáiról.

Kinek a fejéből pattant ki eredetileg a beszélgetőkönyv ötlete? Hogyan, milyen munkamódszerrel született az 1991-es Esterházy-kalauz?

Minden az ellenfél fejéből pattant ki. Olyan nagy munkamódszer azért nincs ilyenkor. Vagy ha akarod, wittgensteinesen van ez, csak ott van felelet, ahol van kérdés. És aztán Daisy (mert a D.-nek ez a feloldása) keresett abból az én gazdag munkásságomból idézeteket, amelyek hol megerősítették, hol cáfolták a válaszaimat.

Mi késztetett Benneteket arra, hogy 24 év után megírjátok a folytatást? És miért pont most? Miért nem például a Harmónia… vagy a Javított kiadás után?

Azt hiszem, a 65 volt a hívószó. Csodálkoznék, ha a Javított után kötélnek álltam volna... Én a magam részéről rendben öregedtem, Daisy pedig gondolkodott.

Az 1991-es könyv jórészt szakmai-irodalmi kérdések körül forgott, a műveidből vett idézetekkel illusztrálva. A mostaniból már hiányoznak a citátumok. Miért?

Vannak azért afféle mottószerű citátumok. Az nagyon erős ötlet volt, ott működött is, ez az ironikus konfrontáció, de még egyszer használni, épp ezért, sima önismétlés lett volna csak.

Az évek iszkolása a személyesség, az őszinteség beszédformáitól nagyhatású. Sosem tapasztalt közvetlenséggel beszélsz a családodról, testvéreidről, gyerekeidről, első szerelmedről, a testről, az erotikáról, és számos olyan dologról, amit az írók nem nagyon szeretnek „kiteregetni”. Most jött el az ideje vagy a kérdező „húzta ki” belőled az intim feltárulkozásokat?

Nincs teregetés. Vagy mindig van. Flaubert is tereget, és a Gombrowicz-naplók se tárulkoznak. De valóban: két valóságos ember beszélget, és ennek vannak következményei. Miközben továbbra sem jövök izgalomba a költészet és valóság úgynevezett csapdáitól.

A szüleid, mondod, avval adtak erőt, hogy jobban bíztak benned, mint te magadban. Máshol arról írsz, hogy a gyereknevelésen többnyire példaadást értesz, nem elveket. Többszörös nagyapaként látod-e szemléletet, felfogást visszaköszönni a szülőkké lett gyerekeid nevelési gyakorlatán?

Ennyire konkrétan nem látom szegénykéimet. Jó szülők, ezt látom. Nehéz megmondani, hogy a jójuk mikor van belőlünk, és mikor éppen ellenünkben. De valahogy ez nem ilyen eszezős. Szülőként sokféleképpen lehet elbukni, az ő bukásaik még nem láthatók. Vagy én nem vagyok elég közel, nem vagyok az „öltözőben” (igaz, nem is a „tribünön”), hogy lássam.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Keresztury Tibor, Litera.hu, 2015. április 23.